37. Fejezet

És.. akkor el is érkeztünk a végéhez. Köszönöm, hogy olvastatok!:)

Másnap vidáman ébredtem, és örültem a jó időnek, végre dzseki sem kellett.

Az első óránk spanyol volt, Juanita néni bejött, és megkezdte volna a beszédet, amikor…

- Cassandra Collinsot hívják az igazgatói irodába, ismétlem, Cassandra Collins az igazgatóiba!

Félve, de mégis boldogan, hogy nem kell órán ülnöm, kiléptem a teremből, és az irodához igyekeztem. Magassarkúban ez nehéz volt, a lépteim kopogtak a folyosón, de mivel a táv rövid volt, hamar odaértem. Túl hamar. Bekopogtam.

- Jöhetsz, Cassandra.

Lassan beléptem az ajtón, az igazgatónő pedig szikrázó tekintettel nézett rám.

- Ülj le. – mikor helyet foglaltam, folytatta. – Esküszöm, te vagy eddig a legrosszabb őrző, akivel valaha találkoztam. Elmenni éjszaka… elszökni a régi lakásodba… engedni egy kémnek, hogy elraboljon… majdnem halálos bájitalt inni… Ha nem ismernélek, azt hinném, depressziós vagy, de így tudom, hogy szimplán hülye. – nem tudom, mondhat-e ilyet egy igazgató, de ő mondott. – Viszont olyan erő van benned, ami a többiekben nem. Nagyon erős vagy, és ezért büszke vagyok rád. Viszont, mivel megint élsz és virulsz, te vagy az első számú őrző. Mától megint vonatkoznak rád a szabályok. Nyolcra a szobádban vagy. 

- Rendben. – bólintottam.

- Na, menj vissza spanyol órára.

- Muszáj? – kérdeztem az igazgatónőt, mire elmosolyodott egy pillanatra, aztán megint komollyá változott az arckifejezése.

- Igen. Muszáj.

Órák után elmentem egy bankautomatához és leszedtem a pénzt a kártyáról, majd felkerestem a bácsit és odaadtam neki az összeget. Azt mondta, hogy a feleségével egy sokkal kisebb házba költöznek, ahol csendesebb a vidék, és egy hét múlva már semmi cuccuk nem lesz itt. Ennek örültem, mert David születésnapja három hét múlva lesz, és neki szántam a házat ajándékba. Tudom, hogy hülyeség, de azzal is tisztában vagyok, hogy mennyire szerette ezt a házat. Bár még egy éve sem voltunk együtt, én vettem neki egy házat, mert azt akarom, hogy összeköltözzünk. Ha ezt a szüleim megtudják, úgy pofán vágnak, hogy biztosan nem élem túl. Elvégre ettől most egy hisztis picsának tűnök. Lehet, az is vagyok. De ha ezzel örömet tudtam szerezni Davidnek, akkor már jól döntöttem. A szüleimnek pedig majd fokozatosan visszaszolgáltatom a pénzt. Ha túlélem a haragjukat. 

~ 3 hét múlva ~

- Na, kinek van ma születésnapja? – ugrottam rá Davidre.

- Nem nekem, hagyj aludni. – nyöszörgött.

- Na, persze, már hogy hagynám aludni a szülinapost? Már 2 X-ed van! – ugráltam az ágyon, de a fiú elkapta a lábam, és lehúzott. Mikor már feküdtem, rám mászott, és vigyorogni kezdett. Az arca már csak minimálisan volt beesve, nagyon szépen alakult vissza eredeti Daviddé.

- Menj iskolába, jó? Neked most ez a dolgod.

- Gyere majd értem! – kértem, a fiú pedig bólintott. Alig vártam, hogy meglássa a házat, amit időközben próbáltam úgy átrendezni belülről is, mint amilyen két éve volt. A padláson és a pincében voltak az ő bútoraik, így azokat szerencsére nem kellett vennem. Külön köszönet Eltonnak, mert mindig segített. Ezért minden második nap vettem neki egy fagyit a maradék pénzemből. 

Iskola után izgatottan ugráltam David elé, és bekötöttem a szemét.

- Indulunk. – vigyorogtam és ezt biztosan hallotta a hangomon. Negyed óra sétával elértünk a ház elé, amit szépen kinyitottam neki, és mielőtt levettem volna a fejéről a kendőt, megszólaltam:

- Tudod, a múltbeli éned sok helyre elvitt.

Amint a fiúról lekerült a kendő, csodálkozva nézett körbe. A szeme könnybe lábadt az ismerős helyek láttán, mindent egyesével megnézett. Nem volt nagy ház, emelet sem volt, mégis voltak olyan szobák, amikben nem jártam, és kénytelen voltam a képzeletemre bízni őket. Szerintem jól sikerült, mert néhány perc múlva a fiú örömkönnyekkel a szemében felkapott, és megpörgetett a levegőben.

- Köszönöm! – mondta, aztán megcsókolt, és elterített azon a kanapén, amin a régi Daviddel, aki már nem is emlékszik semmire, megnéztük a Szerelmünk lapjait. A két évvel idősebb David most ezen a kanapén csókolgatta a nyakamat, majd kicsivel később ezt a kanapét avattuk fel.

Este kimenőt kértem az igazgatónőtől, hogy itt aludhassunk. A fiú egyenletesen szuszogott a közös ágyunkon.

- Te olyan kis bolond vagy. – jelentette be. – Egy ház azért nem egy sós perec ára.

Ekkor mosolyogva felé fordultam.

- És? A boldogságod viszont megfizethetetlen.

~  a ballagás napján ~

Nem kaptam semmiféle jutalmat, mivel pár hónapot kimaradtam az iskolából a herpalatus licitus miatt, anyáék mégis olyan büszkén, örömkönnyekkel öleltek át, mintha az Olimpia összes ágazatán indultam volna, és mindegyikben én lettem volna a győztes. Egy perc alatt. Úgy, hogy közben elefántokat húzok magammal. És egy macskát tanítok beszélni.

- Anya, szeretném nektek bemutatni a barátomat, Davidet, akinek azt a csodás házat vettem, amiben ma megvendégelünk titeket. – mosolyogtam ártatlanul, de ők rosszallóan néztek rám. Néhány pillanatig, ugyanis utána kedvesen köszöntötték Davidet, és Naomit is, aki ott ugrándozott körülöttünk.

- A többi barátom nem emberi, viszont annál emberségesebb. Katniss, Ben, Elton, Sasha, Linda, Abigail, ők anya és apa. Anya és apa, ők Katniss, Ben, Elton, Sasha, Linda és Abigail.

- Örülök, hogy ennyi barátot szereztél magadnak – mondta anya kicsit furcsán, egyrészt, mert biztos nem tudott egyszerre ennyi nevet megjegyezni, másrészt pedig, mert szörnyek voltak. Biztos a másodikat találta furcsábbnak. A Sasháék csapata a bemutatkozás után elment, Ben pedig beszédbe elegyedett apával.

- Szóval azt tetszik mondani, hogy nem tetszik elhinni, hogy van varázsvilág?

- Én elhiszem, fiam. 

- De azt tetszett mondani, hogy nincs Jégvarázs.

- Ben. Az egy mese. A varázsvilág tök más. – mentettem ki aput Ben kérdései alól, majd végre elindulhattunk a Daviddel közös házunkban. Miközben mindenki beszélgetett és nevetett mindenkivel, David és apa sütöttek, Naomi egy kis medencében pancsolt, sőt, még David édesapja is itt volt, rájöttem, hogy ez a legjobb érzés a világon. David apja, Josh, ahogy meglátta a házat, mindenre emlékezni kezdett, és ez már a második alkalom volt a hónapban, hogy láttam Davidet örömében sírni. Ettől én is boldog lettem, és úgy éreztem, nem számít, hogy egy évig őrző voltam és ilyen viszontagságokon mentem keresztül. Kit érdekel? Családom van, barátaim, szerelmem, és csak ez számít.

36. Fejezet

Akkorát sóhajtva tértem vissza a való életbe, mintha két percig víz alatt lettem volna, és azóta először kapnék levegőt.
- Cassie? Cassie! Felébredt! – kiabált mellettem David az erőtlen hangján. Ránéztem, és kirázott a hideg. Bűzlött, ki tudja, mióta nem fürdött. A zsíros haja a homlokát takarta, teljesen borostás volt. Kezei remegtek, a szemében tompa fény égett.  Annyira lefogyott, hogy az egész arca beesett, és kilátszódtak a bordái. Észre sem vettem, hogy felsikítottam.
- Mi a baj? – kérdezte David fáradtságtól rekedten.
- Te most azonnal jössz, és alszol egyet a szobámban! – mondtam neki, és átsétáltam vele a szobámba, nem érdekeltek a nyúzott barátaim sem, az orvosok sem, de még az igazgatónő sem. Mindenki kibír még pár órát. David már nem. Ahogy az ágyamba fektettem, a fiú egyből elaludt, így leszedtem róla minden ruhát. Mit ne mondjak… piszkos volt az összes. Mint aki hónapok óta ebben van… ha nem tudtam volna, mi történt, azt mondtam volna, ezek egy csöves göncei. Póló nélkül még jobban látszódtak a bordái, így inkább betakartam őt, és csak bámultam az arcát, miközben azon gondolkodtam, hogyan is tértem vissza. Hirtelen bevillant.
David megint összejött Sheilahval, és elmentek nyaralni. Két hét múlva viszont David visszajött, amikor már felkészültem rá, hogy meg fogok halni. Azt mondta, megbánta, nem kellett volna elmennie Sheilahval, és szeret engem. Itt megtört a varázs, és jöhettem vissza.
A mostani David viszont tényleg borzalmasan festett. Ki sem akartam mondani, de csodáltam, hogy túlélte. Azt hiszem, most már elhihetem, hogy tényleg, teljes szívéből szeret engem… csak nehogy valami baja legyen. Azért kíváncsi voltam, most hanyadika lehet… április 13. Te jó… el sem hittem. A szerelmem 3 és fél hónapja sanyargatja így magát?! Halkan zokogni kezdtem, és közelebb bújtam hozzá, nem érdekelt, milyen a szaga, és a kinézete. Lassan én is elaludtam kicsit.
David összesen 17 órát aludt, és mikor felkelt, éppen a kézfejét simogattam. Egyből adtam neki fél liter vizet, amit meg is ivott egyben, és kapott tőlem szalámis szendvicset is, de csak egyet, hisz tudtam, lassan kell visszaszoktatnom az evésre, ha nem akarom, hogy valami baja legyen. A következő utunk a zuhanyzóba vezetett: a fiúról feketén folyt le a koszos víz. A haját háromszor is átmostam, de első dolgom lesz az orvos után fodrászhoz vinni. Segítettem neki leborotválni a borostáját, mert még remegett a keze, aztán, mikor már külsőleg szinte minden passzolt vele, elvittem a kórházba. A létező összes vizsgáltatot végigcsinálták rajta, és míg az eredményekre vártunk, beszaladtunk a fodrászhoz. A kórházban kapott még langyos teát és egy újabb szendvicset, aztán megkaptuk az eredményeket. Mivel a fiú szervezete erős volt, durva betegséget nem kapott, de ez is csak annak köszönhető, hogy próbálták a minimálszinten megtartani. Viszont a sok koffeintől gyomorégése volt, ami elég szuper, tekintve, hogy 3x annyit hányt, mint evett. Ezen kívül olyan problémái voltak, amiket innentől rendszeres mosdással napok alatt meg lehet szüntetni, de az is kiderült, hogy most nagyon sok pihenésre van szüksége, mert így is 38 fokos láza van, de ez a halálig növekedhet benne, szóval egyből indultam vele vissza a szobámba, gyorsan langyos vízzel lezuhanyoztattam, és lefektettem aludni.
- Olyan jó, hogy visszajöttél. Szeretlek… - suttogta nekem David, én pedig egy puszit nyomtam a szájára.
- Én is szeretlek.
Mikor a fiú elaludt, elindultam megkeresni Eltont. Hamar meg is találtam (Lindában), de nemsokára el tudtam indulni vele oda, ahová terveztem. Először az erdőt akartam megkeresni, és mivel Elton volt az egyetlen, aki tudhatta, hol van, őt kérdeztem.
- Valószínűleg David azért nem beszélt neked arról a helyről, mert már nincs meg. – mondta a szőke fiú, amikor a tóról, a tisztásról és a fákról beszéltem. – Én is ismertem azt a helyet. Most valami vidámpark van a helyén… - folytatta kissé mérgesen, de megértettem. Az a hely csodálatos volt, úgy kellett volna hagyni, ahogy. Miközben a Davidék házához baktattunk, elmeséltem Eltonnak, mi történt velem az álomvilágban, és azt is, hogy ő is ott volt, és hogy hallottam, mit mond nekem David.
- Ez azért van, - kezdett dicsekedni, - mert halálosan szükséged van ránk.
- Igen. – helyeseltem. – Rád HALÁLOSAN szükségem van.
A fiú lehajtotta a fejét. Elvégre… miatta haltam meg majdnem.
- Itt vagyunk. – törtem meg a csendet a ház előtt. Egyszerre 2 jó dolgot láttam meg:
1., a ház ugyanolyan volt, mint két éve
2., újból eladó, volt, ráadásul még olcsón is!
- Bemegyünk. – parancsoltam meg, és az ajtó előtt éppen megállva kopogni kezdtem. Hangosan, és sokszor.
- Mit huligánkodtok már?! – hallottam meg egy bácsi hangját, majd olyan erővel nyílt ki az ajtó, hogy majdnem elestem.
- Megvenném a házat. – mondtam komolyan, mire a bácsi kinevetett.
- Kislányom, ez nem így megy ám! Tudod, mennyien akarják ezt a házat?
- Megvenném a házat az ár másfélszereséért. – javítottam ki magam, de már bántam. Hogy lenne már nekem ennyi pénzem?
- Rendben, kislány. Megtartom nektek a házat, ha annyira akarjátok, de csak mert a feleségem imádja a kölyköket. Viszont hagyj itt egy kis pénzt.
- Ú… - mondtam, és a zsebemben kezdtem kotorni. Meglepetten vettem észre, hogy Elton is ezt teszi, és együtt összekapartunk… tíz dollárt.
- Ez komoly? Nem vagytok viccesek! – be akarta csapni az ajtót, de odatettem a lábam, ami, bár nagyon fájt, megállította.
- Na, figyeljen, bácsika. Itt hagyjuk ezt a pénzt, mert nincs nálunk több. De egy órán belül visszatérek még egy kis pénzzel. Rendben?
- Jó, számolom. – azzal ránk vágta az ajtót.
- TE TELJESEN MEGŐRÜLTÉL? – kérdezte Elton, mire bólintottam.
- De most pénzre van szükségünk. – azzal elrohantam a koliba, és az összes pénzemet előkerestem, amit csak találtam, és írtam egy levelet Davidnek, hogyha felkel, egyen, de ne sokat, mert hazaugrottam, de nemsokára jövök, és szeretem. Kicsit értelmetlen lett, de siettem. A bácsikához lihegve kopogtam be újból, és morogva fogadta el a pénzt, amit adtam neki. Úgy gondolta, még mindig kevés, de nem tudtam neki felvázolni a dolgokat, miszerint a szüleim fogalmam sincs, hol vannak, meg ilyenek. Mindegy, a lényeg, hogy a bácsi elfogadta a pénzt, aztán rohanhattunk is Eltonnal egy vonatra, ami a 150 km-rel arrébb levő lakásomhoz vezetett… a lakáshoz, ahová tilos lenne mennem, és amiért az igazgatónő kinyír, ha visszatértem.
Négy óra vonatozás után, elgémberedett végtagokkal sétáltam a vasútállomástól a farmunkhoz. Elton nyögve követett.
- Minek nektek farm? He? Minek kell különcködni? Most sétáljunk el a…
De nem folytatta, mert megérkeztünk. A vasútállomás mögött, nem messze volt a farmunk. Néha hallottam egy-egy vonatot, de a teheneink hangosabbak voltak. Elgondolkoztam azon, hogy élték túl az állataink ezt az időszakot, de szinte meg sem lepődtem azon, hogy anyáék hazudtak, és egyáltalán nem mentek sehová. A kocsijuk ugyanis itt állt. A lovaik viszont nem voltak az istállóban – tudom, mert mindig nyerítenek, mint az idióták.
Nem tetszett az ötlet, hogy lopjam meg a szüleimet, de sajnos „meg kellett” tennem. Ígyis-úgyis New Yorkba akarok költözni, mert beleszerettem a nyüzsgésbe, még ha nem is gyakran megyek a belvárosba, szóval gondolom, hogy segítenének. Ha pedig nem, az sajnos nem az ő döntésük. Azért ennyit megérdemelnek azok után, hogy eladtak, nem?
Az ajtónk, mint mindig, nyitva volt. Sosem járt erre senki. Kivéve most. Odabent a jellegzetes illat fogadott, amit annyira szerettem. Nem tudnám mihez hasonlítani, de sehol máshol nem éreztem ilyet. Az otthon illata.
Apa pénztárcája a hálószobájában volt, az éjjeli szekrényen, mint mindig. Kinyitottam, és rengeteg bankjegyet találtam benne. De engem nem az érdekelt. Fejből tudtam a bankkártyáik kódját (régen nyomozósdit játszottam), és el is vittem azt, amelyikről tudtam, hogy halmozzák rá a kimaradt pénzt. Elméletileg egyébként is nekem szánták. Gyakorlatilag most már muszáj.
- Ez a szobád? – kérdezte Elton valahonnan. Tényleg a szobámban találtam rá.
Annyira jó érzés volt megint idebent lenni. A falak rózsaszínűek voltak, a takaró is, és látszott, hogy anya legalább kéthetente újra és újra rendbe teszi. Összeszorult a szívem, és az ágyra ugrottam. A fejemet a párnába temettem, és onnan magyaráztam Eltonnak.
- Nem megyek haza. Nem megyek…
- De, jössz, mert megjöttek a szüleid. – suttogta. És tényleg ajtócsapódást hallottam. Ijedten felugrottam, és bebújtam Eltonnal együtt a szekrényembe. Tudtam, hogy majd fürdeni mennek, mert lovaglás után mindig ezt teszik. Előtte anya viszont benyitott a szobámba, és az ágyamra ült, mintha csak ott feküdnék, és hozzám beszélhetne.
- Jaj, Cassie, annyira hiányzol. Még két teljes hónapot ki kell bírnom nélküled… - és csendben zokogni kezdett. Apa is belépett, és megsimogatta anya vállát.
- Ne aggódj, tudom, hogy rendben van. Nemsokára újra láthatjuk. Addig tervezzük tovább a meglepetését.
- Igazad van… remélem, örülni fog neki. – azzal kimentek a szobából, és pár perccel később már a víz zubogását lehetett hallani. Ekkor kimásztunk a szekrényből, és rájöttem, hogy sírok.
- Ne aggódj, nincsen semmi baj – ölelt magához Elton, és megnyugtatóan a fejemet simogatta. Szorosabban bújtam hozzá, aztán írtam egy levelet.

„Kedves Anyu és Apu!

Itthon voltam. Elvittem egy bankkártyát. Nem szükséges nekem ajándék, mert venni fogok egy házat. Bocsánatot kérek.
Egyébként jól vagyok, és alig várom, hogy újra láthassalak titeket. Képzeljétek, barátom is van, alig várom, hogy bemutathassam nektek, az új haverjaimmal együtt.
Szeretlek titeket, millió puszi: Cassie„

Halkan hagytuk el Eltonnal a házat, és felültünk a vonatra, amivel visszatérhettünk a kollégiumba.
David már idegesen várt, pedig kora hajnalban értünk vissza.
- Te bolond! Nem elég neked az akcióból? Megöllek egyszer – húzott egyből magához, és szorosan átölelt.
- Mondtam, hogy mindjárt jövök… ettél? – kérdeztem, elhúzódva a fiútól.
- Öhm, az úgy volt, hogy… ettem egy szendvicset, na – folytatta, látva az arckifejezésemet.
- Mindjárt 20 vagy, és alig tudsz gondoskodni magadról… - forgattam a szemeimet mosolyogva, majd visszamentem a fiúval a szobámba, ahol mindketten egyből elaludtunk.

35. Fejezet

Jó reggelt, manó. Emlékszel, milyen volt, mikor legelőször zuhanyoztunk együtt? Aranyosan zavarban voltál, én pedig nem tudtam betelni veled. Tegyük ezt meg többször is, jó? 3 hete nem vagy itt velem…Küzdj ellene, jó? Én itt fogok várni rád akármeddig. Remélem, ezzel tisztában vagy. Szeretlek, Cassandra Collins. És mindig is szeretni foglak.

Örömkönnyek hulltak a szememből, mikor ezt meghallottam. David még mindig ott vár engem a kórházban, viszont… már bizonyára letört. Nem baj, nemsokára visszatérek hozzá, és örökké ott maradok vele. Boltba megy csokiért? Nem gond, vele megyek. Elmegy a családjához? Vele megyek. WC-re kell mennie? Még oda is vele megyek! Jó, ez elég morbid… 

Sportosan öltöztem, hogy a múltbeli David kedvére tegyek.

Egész nap a fiú miatt vigyorogtam. Tudta, hogy hét órám lesz aznap, és mindig SMS-ekkel bombázott. Első óránk fizika volt, és jött az SMS:

„Már csak 7 óra, és láthatlak:D”

Második órán, szintén fizikán:

„Már csak 6 óra, és láthatlak:)”

Ugyanígy a következő duplamatekon, a tesin, a spanyolon, és végül az infón.

„Már csak 1 óra, és láthatlak!♥”

Izgatottan mentem ki órák után a Daviddel megbeszélt helyre. 

~ Való élet,  Sasha szemszöge ~

Idegesen sétáltam a kórházban. David elájult, annyira nem foglalkozik magával, csak Cassievel. Órák óta vártam, hogy felkeltsék, és pár perc múlva kilépett egy ajtón. Egyből pofán csaptam.

- Tudod, kit ijesztgess! – kiabáltam vele, a fiú viszont nem válaszolt, csak meglepődötten az arcához kapott, és már indult is vissza Cassiehez. Lerogytam egy székre. Gyűlöltem, ha valaki sanyargatta önmagát, az őrületbe kergetett. Abigail ébresztett fel az álmodozásomból.

- Képzeld, Linda megbocsátott Eltonnak.

- Na, az jó, valahol mélyen biztos rendes fiú.

Egyszerűen nem tudtam a barátnőm örömének örülni, annyira feldühített David gyengesége. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, nem érdekel, és visszamentem a koliba.

~ Álomvilág, Cassie szemszöge ~

Vidáman ugrottam a nyakába, és vártam, hogy megpörgessen.

- Mik a terveid mára? – érdeklődtem.

- A következő lesz: 3 órára levisszük játszani a JátékPalotába Naomit, aztán, mikor kellően elálmosodott, meglepetést csinálok neked. – villantotta rám David az ezerwattos vigyorát, mire én is elvigyorodtam, és elindultunk Naomiért. A kislány, miután elvittük a JátékPalotába, mintha a paradicsomban érezte volna magát. Ugrált, rohangált, kúszott-mászott, de egyszer nekiment egy kisfiú, akitől megijedt, és nem volt hajlandó tovább játszani. Hiába noszogattuk, csak sírni kezdett, szóval inkább hazavittük, és ott játszottunk még vele egy kicsit. David megengedte, hogy én altassam el Naomit, szóval bevittem a szobájába, lefektettem, betakartam, és simogatni kezdtem a hátát.

- Mondasz nekem eszti meszét, Keszi? – kérdezte kábán a kislány.

- Persze. Volt egyszer egy kis királylány, úgy hívták, hogy Naomi királylány. – a kislány halkan kuncogni kezdett. – Naomi királylány nagyon szerette a labdákat.

- A pöttyös labdákat?

- Igen, azokat. Teljesen a pöttyös labdák varázslatos rózsaszín ködében volt. Szóval, szerette a pöttyös labdákat. És a kis, pöttyös kutyusokat. Egyszer a pöttyös kutyus kiszakította Naomi királylány egyetlen pöttyös labdáját. A kislány szomorú volt. De hamarosan elérkezett a születésnapja, és rengeteg pöttyös labdát kapott. Legalább százat.

- Nem egymilliót? – suttogott félálomban Naomi.

- De, egymilliót. Pontosan annyit. Alig fért be a házba a sok pöttyös labda, de végül mégis. Volt mindenféle: piros, kék, zöld, sárga, lila, fekete, fehér, rózsaszín… amit csak el tudsz képzelni. És Naomi királylány nagyon-nagyon boldog volt.

A kislány egyenletesen szuszogott. Mosolyogva, csendben kiosontam a szobájából, ahol David már mosolyogva várt.

- Aranyos mese volt, idáig hallottam. – mondta, majd nyomott egy puszit a számra. – Most jön a meglepi, be kell, hogy kössem a szemed, remélem, bízol bennem.

- Csak benned bízom. – suttogtam, miközben a fiú egy kendőt kötött a fejemre, ami eltakarta a szemem. Aztán, mintha felemelt volna valamit a földről, majd elindultunk. Nem tudom, mióta sétáltunk, viszont azzal tisztában voltam, hogy tipegek, míg egyszer David megszólalt. 

- Állj meg itt! Meg ne mozdulj!

- Eszem ágában nem volt, azt sem tudom, hol vagyok! – mondtam, mire a fiú elnevette magát. Pár perccel később David mögém állt, és hátulról átkarolt. 

- Ide még senkit nem hoztam el, és nem hinném, hogy mások is ismernék ezt a helyet. Csakis te tudod és én. A ház mellett ez a hely tud még kikapcsolni. Remélem, tetszeni fog. – azzal levette a szememről a kendőt. A hely csodálatos volt: velem szemben volt egy tiszta tó, ami egy tisztáson terült el. A helyet minden irányból fák vették körbe, és sehol nem lehetett hallani emberhangokat, csak a madarak csiripelését. A nap éppen lemenőben volt, ami a vízen visszatükröződve még csodálatosabb volt. A tó előtt pedig egy kockás lepedőn megterítve igazi piknikhangulat termett. Középen a fonott kosárral, égő gyertyával, meg minden.

- Ez… csodálatos! – fordultam hátra a fiúhoz, és rövid csókot nyomtam a szájára.

- Gondoltam, ha ez az utolsó esténk… - azzal töltött nekem egy pohár bort, mikor már kényelmesen elhelyezkedtünk a lepedőn. Én azonnal enni kezdtem, amit a fiú nevetve nézett. Mire befejeztük az evést, besötétedett, de David nem akart még menni. Kiderült, hogy van nála egy lepedő, azt a földre terítette, és rá fekve a csillagokat kezdtük nézni. 

- Imádom az illatodat. Hogy mindig vidám vagy. Ez olyan jó. – fordult felém a fiú, mire én is úgy fordítottam a helyzetemen, hogy vele szembe legyek.

- Imádom a szemeid, és hogy mindig képes vagy felvidítani. – mosolyogtam rá.

- Imádom, mikor rekedt vagy.

- Imádom, mikor felnyögsz.

- Mindent imádok benned.

- Én is benned.

Szenvedélyes csókcsata vette kezdetét a lepedőn, és egyikünket sem zavarta, hol vagyunk éppen. David a szám csókolása után áttért a nyakamra, a vállamra, majd a kulcscsontomra, miközben én a hajába túrtam és halkan sóhajtoztam. Ezt én is végigcsináltam rajta, miközben folyamatosan kerültek le rólunk a ruhák, és ott, a tisztás közepén átadtuk magunkat a kéj mámorának. 

Nem túl sokkal később, a félig magunkra cibált ruháinkban összebújva feküdtünk egymás mellett.

- Szeretlek. – mondtam Davidnek.

- Én i… - de megcsörrent a telefonja. – Igen? Sheilah? Mi? Most? De… Jól van, megyek. Én is szeretlek. Szia… 

Ezzel felállt, és pakolni kezdett.

- Most mi van? – kérdeztem.

- Sheilah azt akarja, aludjak nála. Meg akarja beszélni a dolgokat.

- Ezek után elmész hozzá?! – akadtam ki.

- Ő a barátnőm! – fordult hátra David a már összepakolt cuccokkal.

- Nincs barátnőd!

- De ő lesz!

Azzal otthagyott. Remegve estem térdre a már cseppet sem romantikus tisztás közepén, és zokogva néztem a fiú után, akit szeretek. Felhagytam minden reménnyel, hogy még visszatérhetek az életemhez, és a fűben lehunytam szemeimet.

34. Fejezet

Reggel vidáman keltem, és még az sem zavart, hogy egyedül. A hajamat felkötöttem, mert láttam, hogy kint kánikula van és felöltöztem.

- Hát te meg mit vettél fel? – kérdezte David, mikor iskola után meglátott. Elnevettem magam. 

- Ugyanezt mondtad két évvel később, mikor először megláttál miniruhában és magassarkúban. 

- Komolyan? – vigyorodott el a fiú, miközben elindult velem valahova.

- Aha. Merre megyünk? – kérdeztem.

- Majd meglátod. Meglepetés. 

Tíz perc séta után felnyögtem.

- Nagyon fáj a lábam! Légyszi, vigyél a hátadon! – könyörögtem Davidnek, mire elnevette magát.

- Megmondanád nekem, hogy miért kellett akkor magassarkúban jönnöd?

- Nem tudtam, hogy ennyit fogunk sétálni! – védekeztem, mire a fiú felkapott a hátára, csak előtte a fenekembe markolt. Halkan felnyögtem, ő pedig elvigyorodott. 

- Csak egy apró jelzés, hogyha a hátamra veszlek, ez ki fog látszani a ruhád alól.

- Arrgh – adtam ki a csodás hangot, aztán levettem a cipőmet. Így egy fél fejjel voltam kisebb Davidnél, de vigyorogva folytattam. – Mehetünk!

- Nők… - sóhajtozott a fiú, ezért belebokszoltam a vállába, ő pedig felkapott, és megpörgetett a levegőben. Nagyon reméltem, hogy sikerül Davidnek belém szeretnie, mert már siettem volna Davidhez. Ez így elég furcsán hangzik, de én értem. 

Egy ház előtt kötöttünk ki. A fiú bevezetett, és azt mondta, ez a ház régen az övék volt, de sokszor jár ide, viszont két hónap múlva eladják. Elővett egy igaz-hamis jelző kis gépet, amiről tudtam, hogy kamuzik, és amúgy is arra volt állítva, hogy csak azt írja ki, hogy hamis, de belementem a játékba.

- Mesélj magadról. – vigyorgott David.

- Rendben. Cassandra Collins vagyok, 17 éves, vörös a hajam…

- Hamis.

- Imádom a gabonapelyhet és a gyrost…

- Hamis.

- 2 év múlva én leszek az őrző…

- Hamis.

- De nem érdekel, mert halálosan szerelmes leszek a védőmbe, David Grahambe.

- Igaz.

Találkozott a tekintetünk Daviddel. A gép teljesen hamisra volt állítva, lehetetlen lett volna, hogy igazat mondjak. Persze ez mind igaz volt, de a gépnek nem ezt kellett volna mondania. Már csak azt vettem észre, hogy a fiú szája az enyémen van, és szenvedélyesen csókolózunk. Lefeküdtünk a padlóra, és egy pillanatra sem engedtük el egymást. David a nyakamat csókolta, én pedig a hátát simogattam, de, mint mindig, a fiú elhúzódott tőlem. Zavarban voltunk, nem mertem ránézni. Attól féltem, hogy el akar küldeni.

- Nézzük meg a Szerelmünk lapjait. Na? Sheilah mindig utálta, de nekem még a fiúk is dicsérték. Mit szólsz? – törte meg a csendet David. Elképedtem, de bólintottam. Leültünk a kanapéra, a fiú pedig laptopot kapcsolt a TV-re, és online nézni kezdtük a filmet. Valahonnan szedtünk popcornt is, és azt rágcsálva, egymásnak dőlve figyeltük a jeleneteket. Romantikus volt és megnyugtató. Mintha csak a legjobb barátommal néztem volna, akibe szerelmes vagyok. A film végén elsírtam magam, David pedig könnyezett. Nevetve töröltem le a könnycseppjeit. 

- Ez olyan édes – mosolyogtam, és könnyekkel teli szemekkel bámultuk egymást. Aztán újból következhetett a csókjelenet; olyan volt ez nekem, mint a drog, amihez hetekig nem, de most végre hozzájuthattam. Az első olyan csókolózásunk volt, amelynek nem a fiú, hanem a levegőhiány vetett véget.  Persze valaminek mindig el kell rontania a hangulatot…

- Már besötétedett. Mennünk kell.

Nagy nehezen feltápászkodtunk, aztán kiléptünk az ajtón, majd a kapun. David vágyakozón és szomorúan nézett a ház után, mintha fájna neki az elhagyása. Meg is értem – szinte az egyetlen házak közül volt egy, amelyből még nem csináltak felhőkarcolót. Megszorítottam hát a kezét, és rámosolyogtam, amit halványan viszonzott. Sajnos túl hamar telt el az az idő, amíg a fiú elkísért a szobámig.

- Holnap? – kérdeztem félve.

- Holnap. De nehogy magassarkúba gyere – mosolygott David, és még utoljára megcsókolt. Pillangók repkedtek a hasamban, miközben lezuhanyoztam, majd lefeküdtem aludni.

33. Fejezet

Reggel nagyon rosszul éreztem magam, és a tükörben meg is láttam, miért. A szemem alatt egy egész repülőtér bőröndserege elfért volna, gyakorlatilag olyan beesett arcom volt, mint egy zombinak. De tudom, hogy ma kell meghódítanom Davidet, szóval jókedvemnek kell, legyen. Viszont rájöttem, hogy csak a megerőszakolós álmom keltett fel. Micsoda? Álmodok és álomban? Rájöttem, hogy hajnali négy van, szóval visszamásztam az ágyba, és elaludtam. David hangját hallottam, a való életből. 

Szia, kicsim. Szeretném, ha meghallgatnád, mennyi mindent szeretek benned. Tudom, hogy mondtam már, de biztosan jól esik. Jól is esik, gondoltam. Gyönyörűek a szemeid. El lehet veszni bennük. A selymes hajad… imádok beletúrni. Imádok elveszni a szemeidben, miközben a hajadba túrok. Imádom a hangodat, főleg, mikor néhány pillanatra berekedsz. Imádom, hogy úgy eszel előttem, mint egy kismalac. Egy cuki kismalac. Mindig megnyugtat az ölelésed, úgy bízol bennem, ahogyan más sosem tenné. Kivéve persze az Abigales dolgot… Egy pillanatra elnevette magát. A nevetésedet is imádom. De legjobban az illatodat szeretem. Mikor nem fújsz magadra semmit, olyan édes, jellegzetes illatod van. Most is érzem, és csak ez tartja bennem az erőt. Gyere vissza hozzám, rendben? 

Immár vidáman ébredtem. Mikor alszom, és David éppen beszél hozzám, hallom! HALLOM! Ugrándozva fésülködtem meg és öltöztem fel.

Egy kiadós reggeli után meghallottam David és Sheilah veszekedését.

- De… nem teheted… vigyáznom kell rád! – mondta David.

- Nem! Elmondták, mit tettél… új védőt kérek! És szakítok veled! – mondta hangosan, mégis kimérten, ami rohadt ijesztő volt. David leroskadt egy székre, és én voltam az egyetlen, aki odament hozzá.

- David…

Megragadta a csuklómat, és erőszakkal kihúzott a suli parkjába, ami teljesen kihalt volt.

- Mit akarsz? Mondd el, mit akarsz tőlem! – ordított. Nem szóltam, csak csendben átöleltem. Azt akartam, hogy megnyugodjon.

- Ki fogtok békülni, tudom. – mondtam elszoruló torokkal, miközben azt akartam, hogy velem legyen. Még nem volt annyira izmos, mint mikor velem járt a jövőben, de így is varázslatos érzés volt a karjai közé simulni. Ugyanis visszaölelt. Itt álltunk, néma csendben, és egymást öleltük. Annyira jó volt végre a karjaiban lenni… de hirtelen eltolt magától.

- Miért sírsz? – kérdezte. Még csak most jöttem rá, hogy könnyek folynak a szememből. Gyorsan letöröltem őket, és újból beszélni kezdtem.

- Az a mese… amit mondtam… igaz volt. Kérlek, hallgass meg! – tettem hozzá, mikor láttam, hogy David csalódottan, és kicsit dühösen megforgatja a szemeit. – Különben honnan tudnám, hogy van egy kishúgod, Naomi, édesanyád nemrég halt meg, édesapád pedig amnéziás? Saját magad álltál be védőnek, mert láttad, ahogy megölik azt a valamit… Ide jártál…

- Ezt honnan tudod?! – rángatott meg teljes erőből a fiú, ami rettenetesen fájt. – Ezek közül van, amit még Sheilahnak sem mondtam el!

A vállam még az után is lüktetett, hogy a fiú elengedett, de nem féltem. 

- Menjünk ez hozzátok, én megyek elöl. – válaszoltam, és elindultam Davidék háza felé, nyomomban a fiúval. Csendben sétáltunk egymás mellett, próbáltuk feldolgozni, amit eddig egymással tettünk. Hamarosan megérkeztünk a ház elé, és hagytam, hogy David betessékeljen. Naomi rohant felénk.

- Davi! Szi… Keszi? Keszi! – rohant felém a kislány, és átölelte a lábamat. – Keszi… én téged szejetjek? – kérdezte.

- Ezt neked kell tudnod. – guggoltam le hozzá, és adtam neki egy puszit. A kislány, bár ijedős volt a szörny miatt, tőlem most egyáltalán nem félt, fogalmam sem volt, miért. Talán emlékszik rám a… jövőből? David ugyanúgy meglepődött ezen, mint én. 

- Naomi, menj játszani – mondta halkan a fiú, és szerintem készen volt rá, hogy meghallgasson. Csakhogy szinte már nem tudtam mit mondani.

Gondoltam én. Ömlött belőlem a szó. Elmeséltem neki az egész jövőjét, hogy hogy kerültem ide, és hogyan juthatok ki.

- Szóval… 3 napod van, hogy beléd szeressek? – nézett rám hitetlenkedve. – Hogy aztán eltűnj? Ez nekem nem fog menni…

- Aztán elfelejtesz! Mintha mi sem történt volna. Két év múlváig. Kérlek, segíts! Valahol, kint vársz rám, és nem szeretnélek megvárakoztatni!

- Akkor most nagy léptekben fogunk haladni. Csókolj meg úgy, ahogy először tettük a jövőben!

Ú, ez kínos lesz. Nekinyomtam a számat az övének, de nem csináltam semmit. Aztán pár másodperc múlva elhúztam.

- Ez meg mi volt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Az első csókunk. Veled volt az elsőm, és leblokkoltam. Bocsi. – mondtam zavarban.

- De aranyos.

- Tényleg? – kérdeztem, de a hangom rekedt volt, és már láttam is, ahogy a fiú szemei elsötétülnek, majd felém hajol és megcsókol. Ez már egy igazi csók volt, és varázslatos. David már 2 éve ugyanolyan profi volt, mint most. A hajába túrtam, és próbáltam egyre közelebb és közelebb húzni magamhoz. Szerelmes vagyok belé. 

De, mint mindig, a dolgok elmúlnak. David újból elhúzódott. A szemei csillogtak, ahogyan az enyémek is.

- Ez… hú, ügyes! – vette szaporán a levegőt a fiú, mire elvigyorodtam.

- Volt kitől tanulnom.

- Viszont fogalmam sincs, mit csináljunk. Most… ennyitől szeressek beléd?

Na, ez szíven ütött. De persze nem várhatom el, hogy tényleg, pikk-pakk belém szeressen, csak… reménykedtem. Most nem törhetek össze, muszáj ezért küzdenem.

- Menjünk este pizzázni – ajánlottam fel. – És… ne haragudj, hogy 3 napot folyamatosan velem kell töltened.

- Ó, én nem haragszom. – vigyorodott el. – Végre élhetek egy kicsit.

- Sheilahval nem lehet?

- Egyáltalán nem. Ő… nem hagyja élni az embert… - megrázta a fejét, mintha azt akarta volna, hogy ezek a szavak jó messze repüljenek. – Nem szabadna ilyet mondanom.

- Én megértem. Nehéz volt téged újból érezni látni, mikor megismertelek. Féltem tőled. Mindig bunkó voltál. De aztán… megnyíltunk egymás felé, és megszerettelek. Te is engem… ez… ez olyan dolog, amit nem lehet megmagyarázni.

Naomi hirtelen visszajött, és arra kért minket, hogy játsszunk vele. Vidáman tettünk eleget a kérésének, órákig szórakoztattuk a szőke kislányt, míg el nem aludt. Aztán elmentünk pizzázni.

~ Való élet, Katniss szemszöge ~

- Nyugi már, nyuszi… - ölelt magához Ben, de én csak zokogtam.

- Még David is ilyen állapotban van… szerintem nem hiszi, hogy bármi történni fog… hogy Cassie visszajön… már a második őrzőt használják, úgy veszik, hogy halott… másfél hét telt el… Daviden akkora a borosta, mint Chuck Norrison… 

Erre Ben kicsit nevetni kezdett, ez pedig az én kedvemet is jobbá tette kicsit, de nem annyira, hogy a gondolataim ne járjanak folyton Cassie körül. Bár visszakaphatnánk őt!

~ Álomvilág, Cassie szemszöge ~

- Ezt nem mondod komolyan! – nevetett David.

- De. – hevesen gesztikuláltam. – Szóval Ben beleesett a hóba, és mikor kimászott, utánozta a drogos csávót a Nagyfiúk 2-ben.

David értetlenül meredt rám.

- Ja, ez még ki sem jött. Szóval, felállt, és azt mondta : „ezt meg ki csinálta?!” – próbáltam úgy mondani, mint egy drogos csávó, aki most repült 6 métert egy csónak miatt, és szerintem sikerült, mert David jót nevetett rajtam. Pizzázás után egészen a koliszobámig kísért.

- Tudod mit? – mondta az ajtó előtt.

- Mit? – kérdeztem vigyorogva.

- Jó kis barátnőt fogok találni magamnak. Holnap találkozunk. – mosolygott, nyomott egy puszit a számra és elment. Még néztem utána egy kicsit, végül pedig boldogan mentem a szobámba.

32. Fejezet

Na, megérkezett a 32. Fejezet!:) Hozzátenném, már alig van a történetből (jövő héten már a következő blog előzetesét láthatjátok), de addig is jó olvasást ehhez!:)

~ Cassie szemszöge ~

- Ébresztő, elkésünk az első június 12-ei tanítási napról! – ébredtem Sasha hangjára. Felültem, és szétnéztem. Négyen voltunk egy szobában: Sasha, Abigail, Linda és én. De… mintha mindannyiuk más lett volna. Ez Sashán látszott meg a legjobban: a haja még fekete volt. Mintha mondott volna valami arról, hogy tízedikben festette be… de akkor ez most…

Olyan fiatalnak tűntek.

- Milyen év van? – kérdeztem, miközben kimásztam az ágyból. Próbáltam leplezni a félelmemet.

- Öhm… 2012. Miért?

Én 2014-ben élek. Magyarul visszajöttem két évet. Szóval… David és Sheilah még együtt vannak. Mi vagyok én, peches Mariska?! 

- Túl sokat ittál – nevetett Sasha, én pedig vele nevettem – hogy nem őszintén, az mindegy. Játszanom kell a szerepem.

- Mit kell tudnom magamról, és a suliról? – kérdeztem vigyorogva.

- Öhm… az osztálytársunk vagy. Matek-fizikán. Egy Elton nevű sráccal jársz, de ti csak a második álompár vagytok a suliban. Az első Sheilah és David. Őrző-védő kapcsolat. Nagyon cukik.

Összeszorult a szívem. Ezt nem akartam hallani.

- Rendben… ennyi elég. – mondtam, és „vidáman” elindultam a lányokkal a suliba. Első dolgom volt megkeresni Davidet. A folyosón meg is találtam és egyből odamentem hozzá.

- Szia. – mondtam. – Tudod, ki vagyok?

- Öhm, a barátnőm évfolyamtársa, nem? – barátnőm. Szíven ütött a szó.

- Most mondok valamit… ne nevess ki – sütöttem le a szemem. – Én Cassie Collins vagyok, 2014-ből… én vagyok az akkori barátnőd, és fogalmam sincs, hogy kerültem ide, ráadásul nem is vagyok Sheilah évfolyamtársa! – ömlött ki belőlem minden, mire David felhúzta a szemöldökét.

- Kicsi lány, neked aztán van fantáziád. Nos, figyelj. Sheilah a barátnőm. Szeretem. Nem érdekelnek az ilyen kis imádóim, mint te. Érted? – Mondta a fiú, mire könnyek kezdtek hullni a szemeimből. 

- Te… ezt nem érted! Végül is… miért hinnél nekem? Igaz… - sírva elgondolkodtam. – Én is egy hülyének nézném magam… De… segítened…

David viszont hátat fordított nekem, és elment. Csak álltam egy helyben pár másodpercig, és a könnyeimen keresztül bámultam rá. Aztán a WC-be rohantam, és próbáltam megnyugodni. Ez csak egy álomvilág, mondogattam magamnak, egy álomvilág, az igazi David, a te Davided, odakint van, ezen az álomvilágon kívül, és vár rád. Szeret téged.

Időközben meghallottam a jelző csengőt, szóval bementem a terembe, szerencsére viszont a többiek nem vették észre, csak Adrian.

- Szia, kincsem! – jött oda hozzám, és egy puszit nyomott a számra. Furcsa arckifejezéssel.

- Szia! – mosolyogtam, aztán mikor elég közel volt, suttogóra fogtam. – Ugye te is tudod, hogy ez egy álomvilág?

- Hogyne tudnám – suttogta vigyorogva Adrian, mintha egy filmben próbálna eljátszani valamit. Még vicces is lett volna a dolog, ha nem az előbb küldött volna el David a francba. De most szépen fogtuk magunkat, és eljátszottuk, hogy tanóra van. Aztán leléptünk, egyrészt, mert gyrosra volt szükségem, másrészt, mert ezt meg kellett beszélnünk. A suli melletti gyorsbüfében álltunk meg, és enni kezdtünk. 

- Na, most akkor… mi van? – értetlenkedett Adrian.

- Azt mondta egy sötét veremben egy csaj nemrég, fogalmam sincs, hány nap telt el azóta, hogy itt leszek addig, amíg nem kapom meg az ellenszert, vagy egy héten belül meghalok. Most viszont nem tudom eldönteni, hogy ez mi? Meghaltam, Adrian?  

- Gyere – mondta, - és ne hívj többet Adriannak, rendben? Ő meghalt. Már csak Elton van. Aki kimentett onnan, ahová Adrian elvitt. Oké? Megjavultam. – nézett rám komolyan, mire bólintottam, és szorosan átöleltem. 

- Attól még egy barom vagy – mondtam Eltonnak, miközben húzott a város belseje felé. – És most hová megyünk?

- Könyvtárba. – válaszolta lazán, és húzott tovább. Kétszer ültünk metrón, de fogalmam sem volt, merre lehetünk. Kicsivel később megálltunk New York egy nyomornegyedében, ami miatt kicsit közelebb húzódtam Eltonhoz. 

- Nyugi – mondta, - itt nem fog senki megerőszakolni vagy megölni. Szörnyek rejtekhelye.

- Jé, hogy megnyugtattál! 

- Vega szörnyek.

- Még mindig nyugodt vagyok… - nyafogtam.

- Ahj, gyere, te hisztis liba! – húzott be Elton egy kínai kajás helyre. Hű, micsoda könyvtár…

- Hagyd már abba az ócsárolásomat! – kértem, mikor beléptünk. Egy kétfogú, ronda ember fogadott minket, ráadásul el is vigyorodott.

- Adrian! Jó látni téged. Miújság errefelé?

- Varázskönyvért jöttem. – válaszolt Elton. – Azért, amiben benne van a herpalatus licitus ellenszere, és a következményei.

- Ó, jaj! – válaszolt a fickó, és bement egy kis szobába, ahol másodperceken belül egyszerre minden esését hallottam. – És kiddel esett meg ez a szörnyűség, drága barátom?

- Vele – mutatott rám.

- Ó, szegénykém, pedig olyan gyönyörű lány voltál! – nézett rám szánakozón a pasas, én pedig összerezzentem.

~ Való élet, David szemszöge ~

Halk sóhajokkal ültem Cassie mozdulatlan teste mellett, és a kezét szorongattam. A borosta szúrta az arcomat, szemeim majd’ leragadtak – lassan egy hete nem aludtam és ettem rendesen. A gyomrom nem mert kordulni, mert maximum kiszúrtam volna egy láncfűrésszel. 

- Szeretlek – suttogtam Cassienek, - tudd, hogy nagyon szeretlek. Mindig veled leszek. Érted? Csak kelj fel. Minden reggel ehetsz gabonapelyhet, gyrost… nézhetünk Barbie-meséket, még Pretty Little Liarst is… kapsz egy pónit, egy kiskutyát, egy cicát, még elefántot is, mindent megveszek neked, csak gyere vissza hozzám…

Könnycseppeim a lány csupasz kézfejére estek. 

- David, ideje pihenned kicsit. – tette a vállamra Katniss a kezét.

- Nem akarok – suttogtam. Kat nem törődött vele, hogy mit akarok, és mit nem, szépen felemelt a székről, amit erőtlenül tűrtem, és visszavitt a koliba. Hozott nekem rántott sajtot és rizst. Életemben nem esett még olyan jól valami. Olyan gyorsan ettem, hogy csuklottam, és az sem segített, hogy megittam egyben fél liter vizet. 

- Na, gyere – mondta Katniss, és befektetett az ágyba, aztán betakart. – Nem lesz semmi baj, Cassie erős, vissza fog jönni – mosolygott rám fájdalmas tekintettel, mire bólintottam.

- Tudom.

~ Álomvilág, Cassie szemszöge ~

Elton koliszobájába mentünk, és a könyvet tanulmányoztuk.

- Szóval azt mondod, hogy most valami álomvilágban vagyok, és ha sikerül innen kitörnöm, felébredek, ha nem, akkor meg nem?

- Igen, és ami itt egy nap, az ott egy hét. – tette hozzá Elton.

- Akkor már egy hete kómában vagyok… - gondoltam bele. – Vajon milyen lehet a többieknek? Katnissnek? Davidnek? Neked? Egyáltalán mit keresel te itt?

- Öhm… - Elton buzgón olvasni kezdett. – Azt írja, hogy aki kikeveri és beadja neked az ellenszert, az mindkét világban él addig, amíg te meghalsz, vagy kijutsz, de a kettő nem tud egymásról. Ó – biggyesztette le ajkait, - ezek szerint nem tudok üzeneteket küldözgetni neked és Davidnek. 

- Nem baj… nem is tudom, mit mondhatnék neki – szomorodtam el, mire betört az ajtó. Tényleg, szó szerint, mintha valaki kirúgta volna. Az ajtó előtt az igazgatónő állt.

- Az irodámba lógásért! – mennydörögte, mi pedig farkunkat behúzva követtük. Az irodában viszont, mikor ránk nézett, vonásai ellágyultak, már amennyire neki el szoktak. Két évvel ezelőtt még hosszabb volt a haja, és nem is őszült.

- Cassie… még nem kellene itt lenned. – sóhajtott. – De segítek. Mit tudsz már a helyzetedről?

Elmeséltem neki mindent, amit eddig Eltonnal kiderítettünk.

- Nos, kiegészíteném akkor a dolgokat. Egy módon tudsz kijutni innen: ha megszeretteted a mostani énedet Daviddel. Ne kérdezd miért, ezt még én sem tudom. – mondta, mikor meglátta a furcsa arckifejezésemet. – Hold Úr próbálta elmagyarázni, de semmit nem értettem belőle, csak annyit, hogy mintha holnap David és Sheilah szakítana pár napra. A jövőből tudja. Én kihasználnám az esetet, mert a ballagás estéjén kibékülnek, és elmennek nyárra Sheilah nagyszüleihez. Akkor véged, ugyanis… egy hónapig élhetsz itt.

- Micsoda?! Sasháék azt mondták, 12-e van. A ballagás 16-án lesz! – fakadtam ki, aztán leroskadtam a földre. - Nekem ez nem fog menni…

- Majd én segítek! – ajánlotta fel Elton.

- A-a. Sajnálom. Neki egyedül kell megvívni ezt a harcot… - sóhajtott az igazgatónő. És most menjetek!

Kilépve éppen Davidbe ütköztem. Ki másba?

- Beszélhetnénk? – kérdeztem a számat rágva. 

- Hagyj már! Sheilahoz megyek. – azzal itt hagyott. Elton átölelt, és én a karjai közt zokogtam ki magam. 

- Várj – emelte fel Elton a fejét. – Valahol itt van Linda!

És, hogy a gondolataimat eltereljem, Lindát kezdtük keresni, akit hamar meg is találtunk. Már túlesett a Pamelás baleseten, így egyből elutasította Eltont. Sasha megmutatta a szobámat, mert elvileg tegnap csak együtt aludtunk, mert ittunk. Nem akartam egyedül aludni, így megkértem Eltont, hogy maradjon nálam estére. Mindketten mély depresszióban voltunk, és egymás karjában aludtunk el a szerelmeinkre gondolva.

31. Fejezet

Büdös csatornaszagot éreztem legközelebb, amikor kinyitottam a szemem. Egy kőépületben voltam, ahol csak néhány lámpa pislákolt. Mindenhol állt a kosz, és néhány helyen bogarak mászkáltak.
Szétnéztem. Nem volt bent semmi, csak egy kopott íróasztal, amin egy vállig érő, fekete hajú, világoskék, szinte már világító szemű srác ült, és engem nézett vigyorogva, a másik oldalon pedig egy körülbelül ugyanilyen állapotban levő szekrény, kiszakadt ajtóval, aminek dőlve Elton állt. Aggódó tekintettel vizslatott, de én a földre köptem, hogy tudja, most mi a véleményem róla.
- Végre már, hogy a köreinkben köszönthetlek, őrző. – csapta össze a kezét a fekete hajú. – Hadd mutatkozzam be: Dimitri vagyok. Én vagyok az a démon, aki parancsára tönkrement a kis nyaralásotok utolsó napja, és én vagyok az is, kinek megbízására megbarátkoztál egy kémemmel, aki csúnyán összetörte a szívedet, igaz? Ne aggódj, nem fogsz sokáig fájdalmat érezni. Tudod… sokáig aludtál. Nagyon-nagyon sokáig, de nekem van még időm! Adrian – szólt Eltonra, és ekkor jutott eszembe, hogy régen hogy mutatkozott be.
„Adrian vagyok, de hívj csak Eltonnak.”
Halványan elmosolyodtam. Mintha csak tegnap történt volna… és mennyire őszintének tűnt!
Már csak azt vettem észre, hogy Adrian kilép az ajtón. Nem voltam képes többé Eltonnak hívni. Már nem a barátom.
- Hová ment? – kérdeztem, és most jöttem rá, mennyire ki van száradva a torkom.
- Hoz neked enni és inni. – mondta Dimitri, mire akaratlanul is felcsillant a szemem. Bár ma meghalok, azért a kaja olyan dolog, ami bármilyen helyzetben boldoggá tesz. Jelen esetben maximum icipicit vidámabbá, de nem gond.
- Tudod, kincsem, már délután 3 óra van.
- Pisilni kell. – szakítottam félbe Dimitrit.
- Hát pisilj!
- Azért legalább egy klotyóval szolgálhatnál, ha már megölsz. – válaszoltam gúnyosan, és fogalmam sem volt, miért nem félek.
- Hát, rendben, angyalom, állj fel.
Nagy nehezen felálltam, de még csak most jöttem rá, hogy a kezeim és a lábaim is össze vannak bilincselve. Dimitri kivezetett a WC-ig, és egy teljes percet hagyott, hogy végezzek. Hiába mondtam neki, hogy bilincsben vetkőzni és öltözni nehezebb, mint 5 centis műkörömmel, nem adott több időt. Kicsivel később visszavezetett a szobába, és a földre ültetett.
- Ma éjfélkor foglak megölni, szóval van – az órájára nézett, - nyolc és fél órád. Ne aggódj, kíméletes leszek veled. Van egy varázsital… a herpalatus licitius. Azzal szépen megitatlak. Tudod, milyen az? Olyan 6-7 óra alatt eléri a hatását. Eleinte olyan mint a drog, kába és vidám leszel tőle, aztán elájulsz. Kómába esel. Nem is fogod érezni, hogy meghalsz.
Igazából ez tetszett. Kíméletes, vidám halál. Találtam magam mellett egy tollat, és a karomra írtam. Herpalatus licitus. Legalább legyen róla emlék, hisz neki köszönhetően nem fájt annyira a halálom. Adrian hamarosan megérkezett a kajámmal. Nos, azért csak ismer… sajtos gyros paradicsom nélkül, őszibarackos cappyvel. Pillanatok alatt betermeltem az egészet, nem is volt zavaró tényező, hogy a porban ülök, Dimitri kérdő tekintettel bámul, és pár óra múlva meghalok, csak előtte kapok valami löttyöt. Hamar befaltam mindent, a démon pedig egyből beszélni kezdett.
- Te aztán bírsz enni, kislány. – vigyorgott.
- Hát, étvágytalanságra sosem volt nálunk panasz. – válaszoltam.
- Nos, akkor idd meg ezt is.
Zokszó nélkül felhajtottam a cuccot. Dimitri elismerően bólintott, Adrian pedig felkiáltott.
- Te bolond!
- Potren! – szólalt meg a démon, mire egy esetlen gyerek tipegett be az ajtón. Dimitri fogta magát, és valami szörnnyé változott, azzal egy csettintéssel megölte a gyermeket, és visszatért eredeti alakjába.




Az se volt sokkal szebb, de akkor már inkább, mint ez a kék halál a laptopokon. Meg sem rezzentem, Dimitri viszont gonoszan nevetni kezdett.
- Félsz, mi, tündérfiú? Veled is ez lesz ám. Megöllek.
- Micsoda? Erről szó sem volt!
- Azt mondtam, a kis szerelmedet, Lindát nem bántom. Te meghalsz. Mellesleg, szerelem. Cassie, nem esett rosszul, amit ez a fiú eljátszott veled? Meg kellene halnia, nem?
- Senkinek ne kívánd a halálát. – mondtam hidegen. – Kivéve egy finom, ropogós salátának.
- Tessék? – kérdezte furcsa nézéssel Dimitri, aztán újból elnevette magát. – A látomásaid megkezdődtek. Már nem kell sokáig várnom, éjfélkor pedig kitépem a gerincedet.

~ David szemszöge ~

Idegesen rúgtam be Katnissék ajtaját. A rendőrségről haza mentem, onnan pedig egyből a koliba, hisz megtudtam, hogy Cassie eltűnt.
- Hol van?! – ordítottam, de csak kétségbeesett szempárokat láttam. Akkor nem itt, az biztos. Ugyanígy rontottam be mindenkihez, de Elton szobája üres volt. Innen már dühöngve rontottam be Lindához.
- A csávókádnál van Cassie. Mondj el mindent! – ordítottam, mire a lány összerezzent.
- Én… annyit tudok… én…semmit nem tudok…
- MINDENT, AMIT CSAK TUDSZ!
- Öhm… tündér. A szülei meghaltak. A második neve Adrian. Volt egy kutyája, Sno…
Elég volt. Idegbetegen rohantam oda, ahol tudtam, megtalálom Dimitrit, és a leghitelesebb kémét, Adriant. Aki belopózott ide, Eltonnak adta ki magát, és még én is megkedveltem!
- David, nem mehetsz az őrző után, már halott, a védő… - kezdte mögöttem az igazgatónő.
- KILÉPEK! – ordítottam, és tovább rohantam a célom felé.
Ó, Cassie, gondoltam, ha meghaltál, és többé nem mondhatom el neked, hogy szeretlek és sajnálom, esküszöm, hogy megöllek!

~ Asmodeus szemszöge ~

Végre indul a hadjáratunk! Percekre voltunk Abbadonnal és seregével, hogy elpusztítsuk Dimitrit és társait. Szívből vártam a gyilkolás örömét – akkor is, ha az én fajtámnak kell bűnhődnie.

~ Cassie szemszöge ~

Pár óra eltelt, mióta megittam azt a löttyöt. Azóta mindenki szeme helyén háromszögeket látok. Rózsaszín, forgó háromszögeket.
Hirtelen ajtó kiszakadását hallottam. Majdnem elvigyorodtam, mert azt hittem, ezt csak én hallom, de Dimitri és Adrian ijedt tekintetét látva rájöttem, ez valódi. A démon kiment megnézni, mi ez a zűr, Adrian pedig egyből hozzám jött, és kioldotta a bilincseimet.
- Gyere gyorsan! – állított fel.
- Hováá megyünkk? – kérdeztem, megnyújtva a szavakat.
- Vissza a koliba.
- Nem, nem, nem! David utál…
Adrian a hátára kapott, és végigvitt az épületen. Az udvaron démonok ölték egymást, és ebben biztos voltam. Aztán halványan kezdtek elsötétülni a dolgok.

~ Elton szemszöge ~

Gyűlöltem, hogy Cassie az igazi nevemen hív. Már nem akartam ez lenni. Gyűlöltem magam a sok gyilkolásért. Már csak egy valakit akartam megölni – Dimitrit. Démonként küzdött, és láttam, ahogyan éppen megöli Lilithet. Cassie gyengülni kezdett, mint aki elaludt, szóval gyorsan a fűre tettem, és Dimitri mögé rohanva hátba szúrtam. Csak dühödten hátrafordult.
- Te kétszínű kis…
Ütni kezdett. Sokkal erősebb volt, mint én, csontok reccsenését hallottam. Egyszer egy igazán nagyot. De, mint kiderült, az a Dimitrié volt. Asmodeus elégedetten állt felette.
- A társamat nem ölheti meg senki… - majd eltűnt a harcban. Én visszamentem Cassiehez, bár sántítva, és az ölembe vettem. Nem tudom, mennyit mehettünk így – egy órát, talán? – mikor megszólalt.
- Tegyél le. Érzem, hogy fáradt vagy… megoldom… - motyogta, és a válaszomra sem várva leugrott a kezeimből, éppen csak támasznak használt. Hirtelen nyíl süvítését hallottam, aztán érezem, ahogyan a testemen átfúródik a fegyver. Mindketten összeestünk Cassievel.
- Meghalsz… - hallottam magam felett Dimitri egy szolgájának hangját, de hirtelen ő is egy nyögéssel a földre került. Mögötte David állt.
- Helló, Elton. Vagy inkább… Adrian?

~ Cassie szemszöge ~

- David? – néztem a szerelmemre. Vajon tényleg itt van? – Hallgass meg. Az csak a színdarab volt…szeretlek… örökre… - suttogtam.
- Én is szeretlek, sajnálom, hogy ilyen voltam veled. Tarts ki, jó? – mondta a fiú, csókot nyomott a számra, majd az ölébe kapott. És végleg elsötétült minden. A hangok is kizáródtak, majd egy sötét kamrába vetődtem. Egy cellába. Volt ott egy felnőtt nő.
- Hol vagyunk? – kérdeztem.
- Kómában, a herpalatus licitustól. Te is kaptál?
Bólintottam.
- Akkor tudnod kell: ha egy héten belül nem kapsz ellenszert, meghalsz.

~ David szemszöge ~

Cassievel a kezemben felszedtem Adriant is a földről.
- Te féreg… - kezdtem. – Most itt hagyhatnálak. Meghalhatnál. Megrohadhatnál. De – rántottam ki az íjat belőle, és adtam a kezébe a tündérellenszert, - csak te tudhatod, mi ennek a… herpalatus licitusnak az ellenszere. – olvastam le Cassie kezéről. Nem tudom, miért írta rá, annyira bolond… annyira szeretem…
- A legfontosabb, hogy most kórházba kerüljön. A hozzávalókért elmegyek. – mondta elszántan Adrian, és eltűnt, én pedig, ölemben Cassievel, rohanni kezdtem a koli felé.

~ 2 nap múlva ~

Adrian már összekeverve hozta a hozzávalókat, amiket egy orvos Cassie vénájába szúrt bele. Miután megtörtént a beadás, másodpercekig Cassie rezzenéstelen arcát bámultam, aztán Adrianra néztem.
- Most mi lesz? – kérdeztem idegesen.
- Mi megtettünk mindent. Innentől rajta múlik…