37. Fejezet

És.. akkor el is érkeztünk a végéhez. Köszönöm, hogy olvastatok!:)

Másnap vidáman ébredtem, és örültem a jó időnek, végre dzseki sem kellett.

Az első óránk spanyol volt, Juanita néni bejött, és megkezdte volna a beszédet, amikor…

- Cassandra Collinsot hívják az igazgatói irodába, ismétlem, Cassandra Collins az igazgatóiba!

Félve, de mégis boldogan, hogy nem kell órán ülnöm, kiléptem a teremből, és az irodához igyekeztem. Magassarkúban ez nehéz volt, a lépteim kopogtak a folyosón, de mivel a táv rövid volt, hamar odaértem. Túl hamar. Bekopogtam.

- Jöhetsz, Cassandra.

Lassan beléptem az ajtón, az igazgatónő pedig szikrázó tekintettel nézett rám.

- Ülj le. – mikor helyet foglaltam, folytatta. – Esküszöm, te vagy eddig a legrosszabb őrző, akivel valaha találkoztam. Elmenni éjszaka… elszökni a régi lakásodba… engedni egy kémnek, hogy elraboljon… majdnem halálos bájitalt inni… Ha nem ismernélek, azt hinném, depressziós vagy, de így tudom, hogy szimplán hülye. – nem tudom, mondhat-e ilyet egy igazgató, de ő mondott. – Viszont olyan erő van benned, ami a többiekben nem. Nagyon erős vagy, és ezért büszke vagyok rád. Viszont, mivel megint élsz és virulsz, te vagy az első számú őrző. Mától megint vonatkoznak rád a szabályok. Nyolcra a szobádban vagy. 

- Rendben. – bólintottam.

- Na, menj vissza spanyol órára.

- Muszáj? – kérdeztem az igazgatónőt, mire elmosolyodott egy pillanatra, aztán megint komollyá változott az arckifejezése.

- Igen. Muszáj.

Órák után elmentem egy bankautomatához és leszedtem a pénzt a kártyáról, majd felkerestem a bácsit és odaadtam neki az összeget. Azt mondta, hogy a feleségével egy sokkal kisebb házba költöznek, ahol csendesebb a vidék, és egy hét múlva már semmi cuccuk nem lesz itt. Ennek örültem, mert David születésnapja három hét múlva lesz, és neki szántam a házat ajándékba. Tudom, hogy hülyeség, de azzal is tisztában vagyok, hogy mennyire szerette ezt a házat. Bár még egy éve sem voltunk együtt, én vettem neki egy házat, mert azt akarom, hogy összeköltözzünk. Ha ezt a szüleim megtudják, úgy pofán vágnak, hogy biztosan nem élem túl. Elvégre ettől most egy hisztis picsának tűnök. Lehet, az is vagyok. De ha ezzel örömet tudtam szerezni Davidnek, akkor már jól döntöttem. A szüleimnek pedig majd fokozatosan visszaszolgáltatom a pénzt. Ha túlélem a haragjukat. 

~ 3 hét múlva ~

- Na, kinek van ma születésnapja? – ugrottam rá Davidre.

- Nem nekem, hagyj aludni. – nyöszörgött.

- Na, persze, már hogy hagynám aludni a szülinapost? Már 2 X-ed van! – ugráltam az ágyon, de a fiú elkapta a lábam, és lehúzott. Mikor már feküdtem, rám mászott, és vigyorogni kezdett. Az arca már csak minimálisan volt beesve, nagyon szépen alakult vissza eredeti Daviddé.

- Menj iskolába, jó? Neked most ez a dolgod.

- Gyere majd értem! – kértem, a fiú pedig bólintott. Alig vártam, hogy meglássa a házat, amit időközben próbáltam úgy átrendezni belülről is, mint amilyen két éve volt. A padláson és a pincében voltak az ő bútoraik, így azokat szerencsére nem kellett vennem. Külön köszönet Eltonnak, mert mindig segített. Ezért minden második nap vettem neki egy fagyit a maradék pénzemből. 

Iskola után izgatottan ugráltam David elé, és bekötöttem a szemét.

- Indulunk. – vigyorogtam és ezt biztosan hallotta a hangomon. Negyed óra sétával elértünk a ház elé, amit szépen kinyitottam neki, és mielőtt levettem volna a fejéről a kendőt, megszólaltam:

- Tudod, a múltbeli éned sok helyre elvitt.

Amint a fiúról lekerült a kendő, csodálkozva nézett körbe. A szeme könnybe lábadt az ismerős helyek láttán, mindent egyesével megnézett. Nem volt nagy ház, emelet sem volt, mégis voltak olyan szobák, amikben nem jártam, és kénytelen voltam a képzeletemre bízni őket. Szerintem jól sikerült, mert néhány perc múlva a fiú örömkönnyekkel a szemében felkapott, és megpörgetett a levegőben.

- Köszönöm! – mondta, aztán megcsókolt, és elterített azon a kanapén, amin a régi Daviddel, aki már nem is emlékszik semmire, megnéztük a Szerelmünk lapjait. A két évvel idősebb David most ezen a kanapén csókolgatta a nyakamat, majd kicsivel később ezt a kanapét avattuk fel.

Este kimenőt kértem az igazgatónőtől, hogy itt aludhassunk. A fiú egyenletesen szuszogott a közös ágyunkon.

- Te olyan kis bolond vagy. – jelentette be. – Egy ház azért nem egy sós perec ára.

Ekkor mosolyogva felé fordultam.

- És? A boldogságod viszont megfizethetetlen.

~  a ballagás napján ~

Nem kaptam semmiféle jutalmat, mivel pár hónapot kimaradtam az iskolából a herpalatus licitus miatt, anyáék mégis olyan büszkén, örömkönnyekkel öleltek át, mintha az Olimpia összes ágazatán indultam volna, és mindegyikben én lettem volna a győztes. Egy perc alatt. Úgy, hogy közben elefántokat húzok magammal. És egy macskát tanítok beszélni.

- Anya, szeretném nektek bemutatni a barátomat, Davidet, akinek azt a csodás házat vettem, amiben ma megvendégelünk titeket. – mosolyogtam ártatlanul, de ők rosszallóan néztek rám. Néhány pillanatig, ugyanis utána kedvesen köszöntötték Davidet, és Naomit is, aki ott ugrándozott körülöttünk.

- A többi barátom nem emberi, viszont annál emberségesebb. Katniss, Ben, Elton, Sasha, Linda, Abigail, ők anya és apa. Anya és apa, ők Katniss, Ben, Elton, Sasha, Linda és Abigail.

- Örülök, hogy ennyi barátot szereztél magadnak – mondta anya kicsit furcsán, egyrészt, mert biztos nem tudott egyszerre ennyi nevet megjegyezni, másrészt pedig, mert szörnyek voltak. Biztos a másodikat találta furcsábbnak. A Sasháék csapata a bemutatkozás után elment, Ben pedig beszédbe elegyedett apával.

- Szóval azt tetszik mondani, hogy nem tetszik elhinni, hogy van varázsvilág?

- Én elhiszem, fiam. 

- De azt tetszett mondani, hogy nincs Jégvarázs.

- Ben. Az egy mese. A varázsvilág tök más. – mentettem ki aput Ben kérdései alól, majd végre elindulhattunk a Daviddel közös házunkban. Miközben mindenki beszélgetett és nevetett mindenkivel, David és apa sütöttek, Naomi egy kis medencében pancsolt, sőt, még David édesapja is itt volt, rájöttem, hogy ez a legjobb érzés a világon. David apja, Josh, ahogy meglátta a házat, mindenre emlékezni kezdett, és ez már a második alkalom volt a hónapban, hogy láttam Davidet örömében sírni. Ettől én is boldog lettem, és úgy éreztem, nem számít, hogy egy évig őrző voltam és ilyen viszontagságokon mentem keresztül. Kit érdekel? Családom van, barátaim, szerelmem, és csak ez számít.