Végül is, a vetélkedővel semmi baj nem volt.
Tényleg. Csak azzal, ami utána történt. Reggel izgatottan keltem fel, és
összepakoltam minden cuccunkat, mert ezeket majd a sátrakba visszük. Már
megvolt a nyolcfős csapatunk, ami természetesen belőlünk, és a szomszéd szoba
lakosaiból, Sasháékból állt. Miután mindent elpakoltam, mégis kipakoltam pár
cuccot, hogy felöltözhessek.
A szálloda előtt egy cigifüstös levegővel teli
légbuborékban vártuk az igazgatónőt, hogy elvigyen minket reggelizni. Az
étteremben csináld magad-szendvicsnek való teríték volt, így ettem egy
májkrémes kenyeret, és egy vajas-sonkás-sajtos-paprikás szendvicset. Ja, meg
egy nutellásat. Ben ugyanezt ette, mint én csak egy szendvicsben, megspékelve
még sok mindennel, ami az asztalon volt.
- Egy helyre megy – mondta, mikor meglátta a döbbent arckifejezésünket. Végül is,
igaza volt. A reggelink befejezése után az igazgatónő bejelentette, hogy fél
óra múlva vár mindenkit a szálloda előtt, az összes cuccával együtt, amit
hozott. Mivel kb. mindenki összepakolt már, így nem volt nagy kavarodás, mikor
bementünk a cuccokért a szobákba. Mikor összepakoltunk, kimentünk a szálloda
elé, ahol az igazgatónő várt minket.
- Most mindenki bediktálja a csapatának nevét, és tagjait!
- Mi legyen a nevünk? – kérdeztem a csapatunkat.
- Legyen Hóbikaelvonó! – javasolta Ben.
- Nem, köszi… szólt bele Sasha. Talán…
- Fagyhatatlanok. – javasolta Linda. Nos, kicsit furcsa hangzású szó volt, de
arra utalt, hogy kemények vagyunk, és itt hó is volt, szóval meghagytuk ezt a
nevet. Mi diktáltuk le utolsóként a csapatunk nevét, aztán az igazgatónő hangosan
megszólalt.
- Cassandra Collins! – o ó, a nevemen hív. Valami probléma van? – Az este
szeretnénk, ha segédkeznél a felügyelésben, amíg mi javítunk és összegzünk. Tizenegy
órakor találkozunk a szállodánk előtt! Ha egy percet is késel, megkereslek. – mondta
az utolsó mondatot már suttogva. Ú, ijesztő… Elindultunk oda, ahová az
igazgatónő vezetett minket. Az erdő elé, ahol 13 nagy, becsomagolt kupac állt.
13 sátor.
- Mindenki válasszon sátrat!
Ki is választottunk egyet.
- Kezdődjék a verseny első része!
- Mi, ez verseny? – idegeskedett Ben.
- Nyugi, te csak pihenj. – szólt David, miközben szétterítette a sátrat. A
lányok közben a rudakat nyomták egymásba, Ben pedig annyit tehetett, hogy a
vas-izéket szétszedje. Katnissnek jól ment a rúdösszenyomás, de a sátorba dugás
már kevésbé, szóval azt Ben csinálta, miután percekig hagyta Katnisst bénázni.
Mikor állt a sátor, David gyorsan kikötötte a sátrunkat, és az igazgatónőhöz
futottam.
- Végeztünk. – mondtam.
- Harmadikok. – válaszolta, én pedig bólintottam, és visszasétáltam.
- Na? – csillant fel Sasha szeme.
- 3.
Szétnéztünk, és tényleg: két csapat már pakolta be a cuccait a sátorba. Most,
hogy megnéztem, a sátrunk legalább 12 személyes volt, de szinte még ez is
kevésnek tűnt, mert a sok cucctól éppen, hogy elfértünk. Na, akkor mindent
szépen egymásra pakoltunk, és lényegesen több helyünk volt. A lényeg az volt,
hogy még véletlenül se akarjunk kiszedni semmit. Miután végeztünk, kimentünk a
sátorból, ahol továbbra is az igazgatónő várt minket.
- A feladataink a következők lesznek! Első feladat: sátorállítás. Ezt már
elvégeztétek. – erre sokan nevetni kezdtek, félreértették a sátorállítás szót.
– Második feladat: megkeresni a faviskót. Harmadik feladat: ott kitölteni egy
feladatlapot. Ezután értetek megyünk. Negyedik feladat: síverseny. És végül
ötödik feladat: tárgyakat keresni az erdőben, és a szálloda körül. Pontosan 6
tárgyat. Indulhattok a faviskóhoz! – mondta, majd eltűnt.
- Most... hova... - bámultam oda, ahol egy másodperccel
ezelőtt még az igazgatónő állt.
- Teleportgyűrű. - mondta Ben, és az
erdő felé húzott.
- Ez komoly? - kérdeztem, mikor már a fák között jártunk.
- Nem, csak tippeltem. - válaszolta a
fiú. - Amúgy tudjátok, merre van a viskó? Mer' én nem figyeltem.
- Én tudom - mondtuk egyszerre Lindával,
így mi kerültünk a sor elejére és vezetni kezdtük a többieket. Pár perc alatt
megtaláltuk a faházat, ahol kiderült, hogy elsők lettünk.
- Menjetek csak be, válasszatok asztalt, meleg tea és süti vár benneteket,
aranyoskáim - mosolygott ránk Mr Sory, mi pedig viszonoztuk a gesztust és
beljebb léptünk. Kiválasztottuk a nyolcas számú asztalt, mert ahogy beértünk,
valami miatt mindenki oda akart menni és leültünk. Töltöttünk magunknak teát és
azt szürcsölgetve beszélgettünk. Közben gyengén havazni kezdett, ami méginkább
otthonossá és meleggé tette a helyet. Igyekeztem nem az otthonomra gondolni,
ahol már fél éve nem jártam, inkább eltereltem a gonolataimat a versenyre
koncentrálva.
- Elég jól állunk, kb. a 2. helyen
lehetünk. - jelentettem ki, a többiek pedig egyetértően bólintottak. A sütiket
kezdtük el majszolni, miközben szó esett köztünk arról, hogy vajon milyen
kérdések lesznek a feladatlapon, amikor elkezdtek beérni a csapatok. Nem tudom,
mi telt nekik ennyi időbe... mindenesetre ez a csapat a Sheilah-éké volt. Most
mégsem rá figyeltem, hanem arra, hogy Pamela milyen gyilkos tekintettel
vizslatja Lindát. Hamarosan megérkezett még két csapat, és negyedóra múlva
mindenki beért a kunyhóba, ami teljesen megtelt kipirult arcokkal, elvégre
104-en voltunk egy picike helyen. Ekkorra már szakadt a hó. Ez nem igazán lett
volna számunkra érdekes, elvégre hegyen vagyunk és valamitől havasnak kellett
lennie a tájnak, de amióta itt vagyunk, egyszer sem láttunk havazást, most
pedig szinte az ablakon nem láttunk ki. Vártunk, amíg mindenki el nem
rendezkedett, aztán az igazgatónő beszédbe kezdett.
- Két feladatból fog állni a benti
vetélkedő - kezdte. - Amíg a csapat 7 tagja a feladatlapot oldja meg és szóban
elmondja nekünk, milyennek érezte ezt a nyaralást, a 8. ember ír egy levelet
valaki nevében, akinek kapcsolata volt ennek a faháznak a tulajdonosával.
Kezdhetitek! - csapta össze a tenyerét, és kiosztotta a feladatlapokat, és egy
üres lapot.
- Cassie, te művészetis vagy. Te írod! - mondta Sasha, és nekikezdett a
feladatlapnak a többiekkel, szóval ez a téma már le is volt zárva. Nem baj,
szerettem írni, reméltem, ez is megfelelő lesz.
Arról a nőről kezdtem írni, akit száműzetett a városból a király. A
nevére már nem emlékeztem, de történetére igen, és buzgón írni kezdtem.
"Mélyen "tisztelt" királyom! Egyetlen egy voltam a sok közül,
akikkel mulattattad magad, kedves felségem. Mégis én voltam az, akinek emiatt
bűndődnie kellett. Száműzetésemmel tönkrette az életemet. Egy szomszéd ország
falujában lakom, pár hete csak, hogy nem vagyok hajléktalan. Az éhhalál
fenyegetett, a maga szórakozása miatt. Elvégre ki mondhat nemet egy királynak?
De nem a saját szánalmas életem érdekel engem. Akár éhen is halhatnék. Mégis
kit érdekelne? A családom meggyűlölt engem. A férjem szajhának tart, a
gyermekeim nem tekintenek anyának... hát van ennél fájdalmasabb érzés a
Földön?! Ennek így kellett lenni?! Tengessem magányosan napjaimat úgy, hogy
közben tudom, a családom gyűlöl engem?! Többé nem főzhetek vacsorát csillogó
szemű gyermekeimnek, nem simogathatom selymes hajukat elalvás előtt. Nem
mondhatok nekik mesét a kandalló előtt, amiben pattognak az égő fák. Nem
ölelhetem át férjemet, nem tölthetek vele éjszakákat, nem segíthetek
szomszédaimnak a munkában, nem tehetek SEMMIT! Köszönöm. Köszönöm, hogy
tönkretette életemet és összetörte drága családom szívét! Maga csak egy büszke,
kőszívű patkány. Remélem, boldogan él a nagy pompában, és meg sem fordul a fejében,
mekkora kínokat kellett átélnie egy szegény családanyának, aki a maga
falánksága miatt csapdába esett. Egy örök, körkörös, veszélyes csapdába, ami
végül a lelke halálához vezetett... Üdvözlettel: a szerencsétlen ágyas"
Kicsit megkönnyeztem a dolgot, amíg írtam, de ez gondolom
természetes... Mindegy, a lényeg, hogy készen voltam. Vagyis... majdnem.
- Nem, nem nem! - mondta Sasha. - Ez túl
rövid. Valamit találj még ki - parancsolt rám, mire adtam neki egy tockost.
- Mit bántalmazol?! - kérdezte halkan, mire kuncogni kezdtünk a csapattal, ez
pedig oldotta a feszültséget. Az ablakon kibámulva újabb és újabb ötletek után
kutattam, míg végül eszembe jutott néhány dolog. Csak írtam, és írtam,
hosszabbítottam a levelet, és mire észb kaptam, másfél oldalnyi szöveg feküdt
előttem.
- Na, ez már jó - jelentette ki lila hajú barátnőm, mikor átolvasta a szöveget.
- Nekem is nagyon tetszik- mosolygott
rám Abigail, én pedig igyekeztem őszintén viszonozni a gesztusát.
- Linda épp a tanárokkal beszél, addig
nézd át, hátha tudsz valamit - tolta elém Sasha a feladatlapot, én pedig
nekiálltam átnézni.
- Ezt nem mondjátok komolyan?! - csattantam fel. - Nem Smaragd vár! Elmondták,
hogy Crystal... és az mi, hogy róka nem élhet itt, viszont tigris igen?! Ezt
ugye nem Ben töltötte ki?
Mindenki a fejét lehajtva nevetett.
- Nyugi, bébi, csak fáradtak vagyunk. - húzott az ölébe David, mire én is
elmosolyodtam, és kijavítottam a fél tesztet. Ekkora baromságokat írni...
- Letelt! - kiabált az igazgatónő, éppen akkor, mikor végeztem, és elvette
előlünk a lapokat. Miközben kiléptünk a hóba, rájöttünk, hogy valami
megváltozott, viszont fogalmunk sem volt, mi. Nem tulajdonítottunk neki nagyobb
figyelmet, az igazgatónő felé fordultunk.
- Síverseny következik! Na, itt irigyeltem a tesi szakosokat, nekik fix, hogy
jobban fog menni, mint nekünk. Nem is tévedtem, 13 fős csoportokban indultunk
egymás ellen, nyolcszor. Szóval mindenki indult minden csapatból egy ember
ellen. Nagyon-nagyon büszke voltam a csapatunkra, mert egyszer sem kerültünk 6.
helyezés alá, az a hatodik pedig... én voltam. Upsz. A többi lány 4. helyen
végzett, David második lett, Elton és Ben pedig megnyerték a futamukat. Na,
végre valami, amiben Ben jó! Nem is értem, miért nem tesire ment... de nem
gond, szükségem volt egy ilyen bolond osztálytársra. És... Katnissnek is.
Egyesítették a pontszámainkat, de nem mondták el, ki milyen helyezést ért el.
- Rájöttem! - szólalt meg Abigail.
- Hogy? - kérdeztük egyszerre a többiekkel.
- Hogy mi a furcsa.
- MIIIIIII?
- Már nem esik a hó. - jelentette ki a lány, és egyetértettünk vele. Tényleg, a
hó már nem esik. Viszont most következett a legutolsó feladat: hat dolgot
kellett megtalálnunk az erdőben. Hú, de csábításból jeleses! Egy írott emléket,
egy védekező szerszámot, egy ruhadarabot, egy fenyőfát, egy szemétdarabot,
amiben káros anyagok terjengenek és egy erdőlakót. Húúúú, még csábításból
jelesebb! Király! Izgatottan fogtam neki a keresgélésnek, Ben volt az egyetlen,
aki egyedül akart keresgélni, így négy csoportra bomlottunk: Elton és Linda az
első, Sasha, Katniss és Abigail a második, Ben a harmadik, David és én pedig a
negyedik csoportba kerültünk, és nekivágtunk a kutatásnak. Először találtunk
egy sálat, szóval a ruhadarabot ki is pipáltuk. A többi jóval nehezebb volt.
Fél órán keresztül keresgéltünk továbbra is, míg
végül találtunk egy erdőlakót. Gondoltam... egy plüssmedve. Olyan barna maci,
amit régen a benzinkutakon lehetett kapni. Magamhoz öleltem, a nyakára kötöttem
a sálat, aztán hangokat hallottam.
- SE..SEGÍTSÉG! - kiabált lihegve Ben, mire rohanni kezdtünk a hang irányába.
- Ben! Ben! Hol vagy? - kiabáltam, miközben a fák között futottunk.
- ITT! - kiabált, és akkor már láttam is őt. Miután odaértünk, gyorsan, zihálva
vettem a levegőt, a tüdőm ki akart szakadni a helyéről, de bent tartottam, mert
azért csak nem köphetem a többiek elé, még udvariatlannak néznének.
- Mi a baj? - kérdezte Katniss.
- Megtaláltam a védekező szerszámot. Ezt a fejszét. - hogy bizonyítsa, a
tárgyat meg is lóbálta a levegőben. - Viszont eléggé.... szóval... nem éles.
Nem tudom kivágni vele a fenyőfát.
- Te bolond. - mondta monoton hangon Linda. - Itt a fenyő. - aztán egy felfújt
gumifenyőt tartott Ben elé.
- Erről én miért nem tudtam? - fakadt ki Ben.
- Ó, mi is csak azért találtuk meg, mert a földön fekve kellett egy párna a
fejem alá, amikor... - kezdte Linda, de mikor rájött, mit is mondott,
elhallgatott, és elpirult. Mindenki, ismétlem, MINDENKI zavarba jött, még Ben
is, aki őrült, és Sasha is, aki nem jön zavarba akármitől. Azért az utóbbi
szakította meg a kínos csendet.
- Nos, mi megtaláltuk az írott cuccot, és a káros anyagos izét. - mutatott fel
egy könyvet és egy borosüveget, de én nem csak ezt figyeltem, hanem hogy még
mindig nem találja a megfelelő szavakat arra, ami történt.
- Mi pedig - kezdtem, - a ruhadarabot és az erdőlakót. Bennél van a fegyver,
Lindáéknál pedig a... a fenyő... Szóval az hat. Megvagyunk. Menjünk a házhoz. -
hebegtem, de legalább hallgattak rám. Útközben Lindáékon járt az eszem. Hóban,
mikor mindenki láthatná? Mindegy, ne gondoljunk erre, nem jó emlék. A házhoz
érve kiderült, hogy másodiknak értünk oda, szóval örömmel léptünk be a
faviskóba, hogy újból meleg teát ihassunk és sütit ehessünk.Mire az utolsó
csapat is visszaért, már besötétedett, bár még csak hat óra volt. A hasam
vészjóslóan megkordult, és rájöttem, hogyha nem élelmeznek el a következő egy
percben, bizony baj lesz. Egy perc múlva újból korgott a gyomrom, és már
össze-vissza toporogtam, de szerencsém lett: az igazgatónő mögött kinyílt az ajtó,
és alufóliával letekert gőzölgő tálakat hoztak be rajta. A nyál összefolyt a
számban, és vadállat tekintettel vártam, hogy kiosszák a vacsorát. Soha nem
örültem még így rántott húsnak és sültkrumplinak. Betermeltem, aztán a repetát
is, és elégedetten dőltem hátra tele hassal.
- Mivel mindenki csillapította éhségét - kezdte az igazgatónő. - Gyertek velem.
Elkezdtünk sétálni, és az erdőn átvágva, a sátrakat kikerülve, a szálloda
mögött volt egy nagy épület. Bementünk, és mindenhol asztalok voltak, minden egyes
szék előtt 1-1 könyvvel, és egy feladatlappal. Ne, már megint...?
- FIGYELEM! - kezdte az igazgatónő. - Minden könyv 300 és 400 oldal között
mozog, direkt érdekes történetet választottam. - és tényleg, szétnézve szinte
mindenkinél vörös pöttyös könyvet láttam, vagy olyan kiadót, amelyikről tudom,
hogy jó írók írásait nyomtatják ki. - Mindenki könyve más, kezdhetik! - mondta,
aztán a mögöttünk levő ágyra feküdt.
- Most aludni fog?! - nyöszörgött Ben.
- Kell a pihenés a helyes javításhoz... - mondta az igazgatónő, és halkan
horkolni kezdett, mi pedig nekiláttunk az olvasáshoz. Sokan nyöszörögtek
olvasás közben, persze én kivétel voltam, élvezettel faltam a könyvet, és hamar
be is fejeztem. A feladatlap kitöltése sem volt sok idő, és mikor végeztem,
láttam, hogy Ben nem olvas.
- Olvass. – kértem őt.
- Nem.
- Olvassál.
- Nem.
- Mit kell olvasnod?
- Nem.
- Ben!
- Mi az?! – nézett rm úgy, mintha most kelt volna fel. – Izé… a Forgottent
olvasom.
Mázlista! Azt pár napja olvastam ki. Hamar kitöltöttem az ő lapját is, így pont
időben befejeztük, de addigra már nagyon fáradt voltam.
- Nemsokára a szálloda előtt. – mondta nekem az igazgatónő, én pedig fáradtan
bólintottam. 10:50 volt. Már nem lenne mindegy, ha vele mennék? Ráadásul a
könyveket is utána kell cipelnem. Addig mindenki visszasétált a sátrába, és
lepakolt, Davidék pedig segítettek elhozni nekem azt a 104 könyvet. Végülis,
bevásárlókocsiban kellett tolnom, szóval nem volt olyan borzalmas.
- Na, majd jövök. – sóhajtottam fáradtan, és elindultam az erdőn át a
szállodához. Féltem. Odabent sötét volt, a fák ágai vészjóslóan csapkodtak,
árnyékuk a földre vetődött, a hóban sötét foltokat láttam. Ág reccsenését
hallottam magam mögött, és ijedten fordultam hátra. Senki. Biztos csak a
mókusok, nyugtattam magam, és gyorsítottam a tempón. Újabb ág reccsent, és
háttrafordultam. Sheilah állt mögöttem. Összerezzentem.
- Azt hittem, valami más… megijesztettél. – sóhajtottam, és Sheilahra
mosolyogtam.
- Valami? Eltalátad. – vigyorgott, és
pislogott egyet. Jól láttam, hogy a szeme mostmár teljesen fekete? Sok Odaátot
néztem, azt hiszem… nem, biztos nem démon, azt már látták volna.
- Megijedtél? – vigyorodott el Sheilah, és már tudtam, hogy ő nem ő.
- Ki… ki vagy? – kérdeztem remegő hangon.
- Örülök a találkozásnak. A nevem Asmodeus. Nos… tetszik ez a test – simogatott
végig magán, azaz Sheilahn. Gusztustalan volt. – Megtartom. De téged is
magammal kell vigyelek.
- Ne… - motyogtam.
- Ó, de. De még mennyire. – újabb vigyor. Megijedtem, és rohanni kezdtem a
szálloda felé. De Asmodeus gyorsabb volt.
- Szegénykém… - vigyorgott továbbra is, és felém kapott a karjával…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése