Büdös
csatornaszagot éreztem legközelebb, amikor kinyitottam a szemem. Egy
kőépületben voltam, ahol csak néhány lámpa pislákolt. Mindenhol állt a kosz, és
néhány helyen bogarak mászkáltak.
Szétnéztem. Nem volt bent semmi, csak egy kopott íróasztal, amin egy vállig érő, fekete hajú, világoskék, szinte már világító szemű srác ült, és engem nézett vigyorogva, a másik oldalon pedig egy körülbelül ugyanilyen állapotban levő szekrény, kiszakadt ajtóval, aminek dőlve Elton állt. Aggódó tekintettel vizslatott, de én a földre köptem, hogy tudja, most mi a véleményem róla.
- Végre már, hogy a köreinkben köszönthetlek, őrző. – csapta össze a kezét a fekete hajú. – Hadd mutatkozzam be: Dimitri vagyok. Én vagyok az a démon, aki parancsára tönkrement a kis nyaralásotok utolsó napja, és én vagyok az is, kinek megbízására megbarátkoztál egy kémemmel, aki csúnyán összetörte a szívedet, igaz? Ne aggódj, nem fogsz sokáig fájdalmat érezni. Tudod… sokáig aludtál. Nagyon-nagyon sokáig, de nekem van még időm! Adrian – szólt Eltonra, és ekkor jutott eszembe, hogy régen hogy mutatkozott be.
„Adrian vagyok, de hívj csak Eltonnak.”
Halványan elmosolyodtam. Mintha csak tegnap történt volna… és mennyire őszintének tűnt!
Már csak azt vettem észre, hogy Adrian kilép az ajtón. Nem voltam képes többé Eltonnak hívni. Már nem a barátom.
- Hová ment? – kérdeztem, és most jöttem rá, mennyire ki van száradva a torkom.
- Hoz neked enni és inni. – mondta Dimitri, mire akaratlanul is felcsillant a szemem. Bár ma meghalok, azért a kaja olyan dolog, ami bármilyen helyzetben boldoggá tesz. Jelen esetben maximum icipicit vidámabbá, de nem gond.
- Tudod, kincsem, már délután 3 óra van.
- Pisilni kell. – szakítottam félbe Dimitrit.
- Hát pisilj!
- Azért legalább egy klotyóval szolgálhatnál, ha már megölsz. – válaszoltam gúnyosan, és fogalmam sem volt, miért nem félek.
- Hát, rendben, angyalom, állj fel.
Nagy nehezen felálltam, de még csak most jöttem rá, hogy a kezeim és a lábaim is össze vannak bilincselve. Dimitri kivezetett a WC-ig, és egy teljes percet hagyott, hogy végezzek. Hiába mondtam neki, hogy bilincsben vetkőzni és öltözni nehezebb, mint 5 centis műkörömmel, nem adott több időt. Kicsivel később visszavezetett a szobába, és a földre ültetett.
- Ma éjfélkor foglak megölni, szóval van – az órájára nézett, - nyolc és fél órád. Ne aggódj, kíméletes leszek veled. Van egy varázsital… a herpalatus licitius. Azzal szépen megitatlak. Tudod, milyen az? Olyan 6-7 óra alatt eléri a hatását. Eleinte olyan mint a drog, kába és vidám leszel tőle, aztán elájulsz. Kómába esel. Nem is fogod érezni, hogy meghalsz.
Igazából ez tetszett. Kíméletes, vidám halál. Találtam magam mellett egy tollat, és a karomra írtam. Herpalatus licitus. Legalább legyen róla emlék, hisz neki köszönhetően nem fájt annyira a halálom. Adrian hamarosan megérkezett a kajámmal. Nos, azért csak ismer… sajtos gyros paradicsom nélkül, őszibarackos cappyvel. Pillanatok alatt betermeltem az egészet, nem is volt zavaró tényező, hogy a porban ülök, Dimitri kérdő tekintettel bámul, és pár óra múlva meghalok, csak előtte kapok valami löttyöt. Hamar befaltam mindent, a démon pedig egyből beszélni kezdett.
- Te aztán bírsz enni, kislány. – vigyorgott.
- Hát, étvágytalanságra sosem volt nálunk panasz. – válaszoltam.
- Nos, akkor idd meg ezt is.
Zokszó nélkül felhajtottam a cuccot. Dimitri elismerően bólintott, Adrian pedig felkiáltott.
- Te bolond!
- Potren! – szólalt meg a démon, mire egy esetlen gyerek tipegett be az ajtón. Dimitri fogta magát, és valami szörnnyé változott, azzal egy csettintéssel megölte a gyermeket, és visszatért eredeti alakjába.
Az se volt sokkal szebb, de akkor már inkább, mint ez a kék halál a laptopokon. Meg sem rezzentem, Dimitri viszont gonoszan nevetni kezdett.
- Félsz, mi, tündérfiú? Veled is ez lesz ám. Megöllek.
- Micsoda? Erről szó sem volt!
- Azt mondtam, a kis szerelmedet, Lindát nem bántom. Te meghalsz. Mellesleg, szerelem. Cassie, nem esett rosszul, amit ez a fiú eljátszott veled? Meg kellene halnia, nem?
- Senkinek ne kívánd a halálát. – mondtam hidegen. – Kivéve egy finom, ropogós salátának.
- Tessék? – kérdezte furcsa nézéssel Dimitri, aztán újból elnevette magát. – A látomásaid megkezdődtek. Már nem kell sokáig várnom, éjfélkor pedig kitépem a gerincedet.
~ David szemszöge ~
Idegesen rúgtam be Katnissék ajtaját. A rendőrségről haza mentem, onnan pedig egyből a koliba, hisz megtudtam, hogy Cassie eltűnt.
- Hol van?! – ordítottam, de csak kétségbeesett szempárokat láttam. Akkor nem itt, az biztos. Ugyanígy rontottam be mindenkihez, de Elton szobája üres volt. Innen már dühöngve rontottam be Lindához.
- A csávókádnál van Cassie. Mondj el mindent! – ordítottam, mire a lány összerezzent.
- Én… annyit tudok… én…semmit nem tudok…
- MINDENT, AMIT CSAK TUDSZ!
- Öhm… tündér. A szülei meghaltak. A második neve Adrian. Volt egy kutyája, Sno…
Elég volt. Idegbetegen rohantam oda, ahol tudtam, megtalálom Dimitrit, és a leghitelesebb kémét, Adriant. Aki belopózott ide, Eltonnak adta ki magát, és még én is megkedveltem!
- David, nem mehetsz az őrző után, már halott, a védő… - kezdte mögöttem az igazgatónő.
- KILÉPEK! – ordítottam, és tovább rohantam a célom felé.
Ó, Cassie, gondoltam, ha meghaltál, és többé nem mondhatom el neked, hogy szeretlek és sajnálom, esküszöm, hogy megöllek!
~ Asmodeus szemszöge ~
Végre indul a hadjáratunk! Percekre voltunk Abbadonnal és seregével, hogy elpusztítsuk Dimitrit és társait. Szívből vártam a gyilkolás örömét – akkor is, ha az én fajtámnak kell bűnhődnie.
~ Cassie szemszöge ~
Pár óra eltelt, mióta megittam azt a löttyöt. Azóta mindenki szeme helyén háromszögeket látok. Rózsaszín, forgó háromszögeket.
Hirtelen ajtó kiszakadását hallottam. Majdnem elvigyorodtam, mert azt hittem, ezt csak én hallom, de Dimitri és Adrian ijedt tekintetét látva rájöttem, ez valódi. A démon kiment megnézni, mi ez a zűr, Adrian pedig egyből hozzám jött, és kioldotta a bilincseimet.
- Gyere gyorsan! – állított fel.
- Hováá megyünkk? – kérdeztem, megnyújtva a szavakat.
- Vissza a koliba.
- Nem, nem, nem! David utál…
Adrian a hátára kapott, és végigvitt az épületen. Az udvaron démonok ölték egymást, és ebben biztos voltam. Aztán halványan kezdtek elsötétülni a dolgok.
~ Elton szemszöge ~
Gyűlöltem, hogy Cassie az igazi nevemen hív. Már nem akartam ez lenni. Gyűlöltem magam a sok gyilkolásért. Már csak egy valakit akartam megölni – Dimitrit. Démonként küzdött, és láttam, ahogyan éppen megöli Lilithet. Cassie gyengülni kezdett, mint aki elaludt, szóval gyorsan a fűre tettem, és Dimitri mögé rohanva hátba szúrtam. Csak dühödten hátrafordult.
- Te kétszínű kis…
Ütni kezdett. Sokkal erősebb volt, mint én, csontok reccsenését hallottam. Egyszer egy igazán nagyot. De, mint kiderült, az a Dimitrié volt. Asmodeus elégedetten állt felette.
- A társamat nem ölheti meg senki… - majd eltűnt a harcban. Én visszamentem Cassiehez, bár sántítva, és az ölembe vettem. Nem tudom, mennyit mehettünk így – egy órát, talán? – mikor megszólalt.
- Tegyél le. Érzem, hogy fáradt vagy… megoldom… - motyogta, és a válaszomra sem várva leugrott a kezeimből, éppen csak támasznak használt. Hirtelen nyíl süvítését hallottam, aztán érezem, ahogyan a testemen átfúródik a fegyver. Mindketten összeestünk Cassievel.
- Meghalsz… - hallottam magam felett Dimitri egy szolgájának hangját, de hirtelen ő is egy nyögéssel a földre került. Mögötte David állt.
- Helló, Elton. Vagy inkább… Adrian?
~ Cassie szemszöge ~
- David? – néztem a szerelmemre. Vajon tényleg itt van? – Hallgass meg. Az csak a színdarab volt…szeretlek… örökre… - suttogtam.
- Én is szeretlek, sajnálom, hogy ilyen voltam veled. Tarts ki, jó? – mondta a fiú, csókot nyomott a számra, majd az ölébe kapott. És végleg elsötétült minden. A hangok is kizáródtak, majd egy sötét kamrába vetődtem. Egy cellába. Volt ott egy felnőtt nő.
- Hol vagyunk? – kérdeztem.
- Kómában, a herpalatus licitustól. Te is kaptál?
Bólintottam.
- Akkor tudnod kell: ha egy héten belül nem kapsz ellenszert, meghalsz.
~ David szemszöge ~
Cassievel a kezemben felszedtem Adriant is a földről.
- Te féreg… - kezdtem. – Most itt hagyhatnálak. Meghalhatnál. Megrohadhatnál. De – rántottam ki az íjat belőle, és adtam a kezébe a tündérellenszert, - csak te tudhatod, mi ennek a… herpalatus licitusnak az ellenszere. – olvastam le Cassie kezéről. Nem tudom, miért írta rá, annyira bolond… annyira szeretem…
- A legfontosabb, hogy most kórházba kerüljön. A hozzávalókért elmegyek. – mondta elszántan Adrian, és eltűnt, én pedig, ölemben Cassievel, rohanni kezdtem a koli felé.
~ 2 nap múlva ~
Adrian már összekeverve hozta a hozzávalókat, amiket egy orvos Cassie vénájába szúrt bele. Miután megtörtént a beadás, másodpercekig Cassie rezzenéstelen arcát bámultam, aztán Adrianra néztem.
- Most mi lesz? – kérdeztem idegesen.
- Mi megtettünk mindent. Innentől rajta múlik…
Szétnéztem. Nem volt bent semmi, csak egy kopott íróasztal, amin egy vállig érő, fekete hajú, világoskék, szinte már világító szemű srác ült, és engem nézett vigyorogva, a másik oldalon pedig egy körülbelül ugyanilyen állapotban levő szekrény, kiszakadt ajtóval, aminek dőlve Elton állt. Aggódó tekintettel vizslatott, de én a földre köptem, hogy tudja, most mi a véleményem róla.
- Végre már, hogy a köreinkben köszönthetlek, őrző. – csapta össze a kezét a fekete hajú. – Hadd mutatkozzam be: Dimitri vagyok. Én vagyok az a démon, aki parancsára tönkrement a kis nyaralásotok utolsó napja, és én vagyok az is, kinek megbízására megbarátkoztál egy kémemmel, aki csúnyán összetörte a szívedet, igaz? Ne aggódj, nem fogsz sokáig fájdalmat érezni. Tudod… sokáig aludtál. Nagyon-nagyon sokáig, de nekem van még időm! Adrian – szólt Eltonra, és ekkor jutott eszembe, hogy régen hogy mutatkozott be.
„Adrian vagyok, de hívj csak Eltonnak.”
Halványan elmosolyodtam. Mintha csak tegnap történt volna… és mennyire őszintének tűnt!
Már csak azt vettem észre, hogy Adrian kilép az ajtón. Nem voltam képes többé Eltonnak hívni. Már nem a barátom.
- Hová ment? – kérdeztem, és most jöttem rá, mennyire ki van száradva a torkom.
- Hoz neked enni és inni. – mondta Dimitri, mire akaratlanul is felcsillant a szemem. Bár ma meghalok, azért a kaja olyan dolog, ami bármilyen helyzetben boldoggá tesz. Jelen esetben maximum icipicit vidámabbá, de nem gond.
- Tudod, kincsem, már délután 3 óra van.
- Pisilni kell. – szakítottam félbe Dimitrit.
- Hát pisilj!
- Azért legalább egy klotyóval szolgálhatnál, ha már megölsz. – válaszoltam gúnyosan, és fogalmam sem volt, miért nem félek.
- Hát, rendben, angyalom, állj fel.
Nagy nehezen felálltam, de még csak most jöttem rá, hogy a kezeim és a lábaim is össze vannak bilincselve. Dimitri kivezetett a WC-ig, és egy teljes percet hagyott, hogy végezzek. Hiába mondtam neki, hogy bilincsben vetkőzni és öltözni nehezebb, mint 5 centis műkörömmel, nem adott több időt. Kicsivel később visszavezetett a szobába, és a földre ültetett.
- Ma éjfélkor foglak megölni, szóval van – az órájára nézett, - nyolc és fél órád. Ne aggódj, kíméletes leszek veled. Van egy varázsital… a herpalatus licitius. Azzal szépen megitatlak. Tudod, milyen az? Olyan 6-7 óra alatt eléri a hatását. Eleinte olyan mint a drog, kába és vidám leszel tőle, aztán elájulsz. Kómába esel. Nem is fogod érezni, hogy meghalsz.
Igazából ez tetszett. Kíméletes, vidám halál. Találtam magam mellett egy tollat, és a karomra írtam. Herpalatus licitus. Legalább legyen róla emlék, hisz neki köszönhetően nem fájt annyira a halálom. Adrian hamarosan megérkezett a kajámmal. Nos, azért csak ismer… sajtos gyros paradicsom nélkül, őszibarackos cappyvel. Pillanatok alatt betermeltem az egészet, nem is volt zavaró tényező, hogy a porban ülök, Dimitri kérdő tekintettel bámul, és pár óra múlva meghalok, csak előtte kapok valami löttyöt. Hamar befaltam mindent, a démon pedig egyből beszélni kezdett.
- Te aztán bírsz enni, kislány. – vigyorgott.
- Hát, étvágytalanságra sosem volt nálunk panasz. – válaszoltam.
- Nos, akkor idd meg ezt is.
Zokszó nélkül felhajtottam a cuccot. Dimitri elismerően bólintott, Adrian pedig felkiáltott.
- Te bolond!
- Potren! – szólalt meg a démon, mire egy esetlen gyerek tipegett be az ajtón. Dimitri fogta magát, és valami szörnnyé változott, azzal egy csettintéssel megölte a gyermeket, és visszatért eredeti alakjába.
Az se volt sokkal szebb, de akkor már inkább, mint ez a kék halál a laptopokon. Meg sem rezzentem, Dimitri viszont gonoszan nevetni kezdett.
- Félsz, mi, tündérfiú? Veled is ez lesz ám. Megöllek.
- Micsoda? Erről szó sem volt!
- Azt mondtam, a kis szerelmedet, Lindát nem bántom. Te meghalsz. Mellesleg, szerelem. Cassie, nem esett rosszul, amit ez a fiú eljátszott veled? Meg kellene halnia, nem?
- Senkinek ne kívánd a halálát. – mondtam hidegen. – Kivéve egy finom, ropogós salátának.
- Tessék? – kérdezte furcsa nézéssel Dimitri, aztán újból elnevette magát. – A látomásaid megkezdődtek. Már nem kell sokáig várnom, éjfélkor pedig kitépem a gerincedet.
~ David szemszöge ~
Idegesen rúgtam be Katnissék ajtaját. A rendőrségről haza mentem, onnan pedig egyből a koliba, hisz megtudtam, hogy Cassie eltűnt.
- Hol van?! – ordítottam, de csak kétségbeesett szempárokat láttam. Akkor nem itt, az biztos. Ugyanígy rontottam be mindenkihez, de Elton szobája üres volt. Innen már dühöngve rontottam be Lindához.
- A csávókádnál van Cassie. Mondj el mindent! – ordítottam, mire a lány összerezzent.
- Én… annyit tudok… én…semmit nem tudok…
- MINDENT, AMIT CSAK TUDSZ!
- Öhm… tündér. A szülei meghaltak. A második neve Adrian. Volt egy kutyája, Sno…
Elég volt. Idegbetegen rohantam oda, ahol tudtam, megtalálom Dimitrit, és a leghitelesebb kémét, Adriant. Aki belopózott ide, Eltonnak adta ki magát, és még én is megkedveltem!
- David, nem mehetsz az őrző után, már halott, a védő… - kezdte mögöttem az igazgatónő.
- KILÉPEK! – ordítottam, és tovább rohantam a célom felé.
Ó, Cassie, gondoltam, ha meghaltál, és többé nem mondhatom el neked, hogy szeretlek és sajnálom, esküszöm, hogy megöllek!
~ Asmodeus szemszöge ~
Végre indul a hadjáratunk! Percekre voltunk Abbadonnal és seregével, hogy elpusztítsuk Dimitrit és társait. Szívből vártam a gyilkolás örömét – akkor is, ha az én fajtámnak kell bűnhődnie.
~ Cassie szemszöge ~
Pár óra eltelt, mióta megittam azt a löttyöt. Azóta mindenki szeme helyén háromszögeket látok. Rózsaszín, forgó háromszögeket.
Hirtelen ajtó kiszakadását hallottam. Majdnem elvigyorodtam, mert azt hittem, ezt csak én hallom, de Dimitri és Adrian ijedt tekintetét látva rájöttem, ez valódi. A démon kiment megnézni, mi ez a zűr, Adrian pedig egyből hozzám jött, és kioldotta a bilincseimet.
- Gyere gyorsan! – állított fel.
- Hováá megyünkk? – kérdeztem, megnyújtva a szavakat.
- Vissza a koliba.
- Nem, nem, nem! David utál…
Adrian a hátára kapott, és végigvitt az épületen. Az udvaron démonok ölték egymást, és ebben biztos voltam. Aztán halványan kezdtek elsötétülni a dolgok.
~ Elton szemszöge ~
Gyűlöltem, hogy Cassie az igazi nevemen hív. Már nem akartam ez lenni. Gyűlöltem magam a sok gyilkolásért. Már csak egy valakit akartam megölni – Dimitrit. Démonként küzdött, és láttam, ahogyan éppen megöli Lilithet. Cassie gyengülni kezdett, mint aki elaludt, szóval gyorsan a fűre tettem, és Dimitri mögé rohanva hátba szúrtam. Csak dühödten hátrafordult.
- Te kétszínű kis…
Ütni kezdett. Sokkal erősebb volt, mint én, csontok reccsenését hallottam. Egyszer egy igazán nagyot. De, mint kiderült, az a Dimitrié volt. Asmodeus elégedetten állt felette.
- A társamat nem ölheti meg senki… - majd eltűnt a harcban. Én visszamentem Cassiehez, bár sántítva, és az ölembe vettem. Nem tudom, mennyit mehettünk így – egy órát, talán? – mikor megszólalt.
- Tegyél le. Érzem, hogy fáradt vagy… megoldom… - motyogta, és a válaszomra sem várva leugrott a kezeimből, éppen csak támasznak használt. Hirtelen nyíl süvítését hallottam, aztán érezem, ahogyan a testemen átfúródik a fegyver. Mindketten összeestünk Cassievel.
- Meghalsz… - hallottam magam felett Dimitri egy szolgájának hangját, de hirtelen ő is egy nyögéssel a földre került. Mögötte David állt.
- Helló, Elton. Vagy inkább… Adrian?
~ Cassie szemszöge ~
- David? – néztem a szerelmemre. Vajon tényleg itt van? – Hallgass meg. Az csak a színdarab volt…szeretlek… örökre… - suttogtam.
- Én is szeretlek, sajnálom, hogy ilyen voltam veled. Tarts ki, jó? – mondta a fiú, csókot nyomott a számra, majd az ölébe kapott. És végleg elsötétült minden. A hangok is kizáródtak, majd egy sötét kamrába vetődtem. Egy cellába. Volt ott egy felnőtt nő.
- Hol vagyunk? – kérdeztem.
- Kómában, a herpalatus licitustól. Te is kaptál?
Bólintottam.
- Akkor tudnod kell: ha egy héten belül nem kapsz ellenszert, meghalsz.
~ David szemszöge ~
Cassievel a kezemben felszedtem Adriant is a földről.
- Te féreg… - kezdtem. – Most itt hagyhatnálak. Meghalhatnál. Megrohadhatnál. De – rántottam ki az íjat belőle, és adtam a kezébe a tündérellenszert, - csak te tudhatod, mi ennek a… herpalatus licitusnak az ellenszere. – olvastam le Cassie kezéről. Nem tudom, miért írta rá, annyira bolond… annyira szeretem…
- A legfontosabb, hogy most kórházba kerüljön. A hozzávalókért elmegyek. – mondta elszántan Adrian, és eltűnt, én pedig, ölemben Cassievel, rohanni kezdtem a koli felé.
~ 2 nap múlva ~
Adrian már összekeverve hozta a hozzávalókat, amiket egy orvos Cassie vénájába szúrt bele. Miután megtörtént a beadás, másodpercekig Cassie rezzenéstelen arcát bámultam, aztán Adrianra néztem.
- Most mi lesz? – kérdeztem idegesen.
- Mi megtettünk mindent. Innentől rajta múlik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése