Jó reggelt, manó. Emlékszel, milyen volt, mikor
legelőször zuhanyoztunk együtt? Aranyosan zavarban voltál, én pedig nem tudtam
betelni veled. Tegyük ezt meg többször is, jó? 3 hete nem vagy itt velem…Küzdj
ellene, jó? Én itt fogok várni rád akármeddig. Remélem, ezzel tisztában vagy.
Szeretlek, Cassandra Collins. És mindig is szeretni foglak.
Örömkönnyek hulltak a szememből, mikor ezt
meghallottam. David még mindig ott vár engem a kórházban, viszont… már
bizonyára letört. Nem baj, nemsokára visszatérek hozzá, és örökké ott maradok
vele. Boltba megy csokiért? Nem gond, vele megyek. Elmegy a családjához? Vele
megyek. WC-re kell mennie? Még oda is vele megyek! Jó, ez elég morbid…
Sportosan öltöztem, hogy a múltbeli David kedvére tegyek.
Egész nap
a fiú miatt vigyorogtam. Tudta, hogy hét órám lesz aznap, és mindig SMS-ekkel
bombázott. Első óránk fizika volt, és jött az SMS:
„Már csak 7 óra, és láthatlak:D”
Második órán, szintén fizikán:
„Már csak 6 óra, és láthatlak:)”
Ugyanígy a következő duplamatekon, a tesin, a spanyolon, és végül az infón.
„Már csak 1 óra, és láthatlak!♥”
Izgatottan mentem ki órák után a Daviddel megbeszélt helyre.
~ Való élet, Sasha szemszöge ~
Idegesen sétáltam a kórházban. David elájult, annyira nem foglalkozik magával,
csak Cassievel. Órák óta vártam, hogy felkeltsék, és pár perc múlva kilépett
egy ajtón. Egyből pofán csaptam.
- Tudod, kit ijesztgess! – kiabáltam vele, a fiú viszont nem válaszolt, csak
meglepődötten az arcához kapott, és már indult is vissza Cassiehez. Lerogytam
egy székre. Gyűlöltem, ha valaki sanyargatta önmagát, az őrületbe kergetett.
Abigail ébresztett fel az álmodozásomból.
- Képzeld, Linda megbocsátott Eltonnak.
- Na, az jó, valahol mélyen biztos rendes fiú.
Egyszerűen nem tudtam a barátnőm örömének örülni, annyira feldühített David
gyengesége. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, nem érdekel, és visszamentem a
koliba.
~ Álomvilág, Cassie szemszöge ~
Vidáman ugrottam a nyakába, és vártam, hogy megpörgessen.
- Mik a terveid mára? – érdeklődtem.
- A következő lesz: 3 órára levisszük játszani a JátékPalotába Naomit, aztán,
mikor kellően elálmosodott, meglepetést csinálok neked. – villantotta rám David
az ezerwattos vigyorát, mire én is elvigyorodtam, és elindultunk Naomiért. A
kislány, miután elvittük a JátékPalotába, mintha a paradicsomban érezte volna
magát. Ugrált, rohangált, kúszott-mászott, de egyszer nekiment egy kisfiú,
akitől megijedt, és nem volt hajlandó tovább játszani. Hiába noszogattuk, csak
sírni kezdett, szóval inkább hazavittük, és ott játszottunk még vele egy kicsit.
David megengedte, hogy én altassam el Naomit, szóval bevittem a szobájába,
lefektettem, betakartam, és simogatni kezdtem a hátát.
- Mondasz nekem eszti meszét, Keszi? – kérdezte kábán a kislány.
- Persze. Volt egyszer egy kis királylány, úgy hívták, hogy Naomi királylány. –
a kislány halkan kuncogni kezdett. – Naomi királylány nagyon szerette a
labdákat.
- A pöttyös labdákat?
- Igen, azokat. Teljesen a pöttyös labdák varázslatos rózsaszín ködében volt.
Szóval, szerette a pöttyös labdákat. És a kis, pöttyös kutyusokat. Egyszer a
pöttyös kutyus kiszakította Naomi királylány egyetlen pöttyös labdáját. A
kislány szomorú volt. De hamarosan elérkezett a születésnapja, és rengeteg
pöttyös labdát kapott. Legalább százat.
- Nem egymilliót? – suttogott félálomban Naomi.
- De, egymilliót. Pontosan annyit. Alig fért be a házba a sok pöttyös labda, de
végül mégis. Volt mindenféle: piros, kék, zöld, sárga, lila, fekete, fehér,
rózsaszín… amit csak el tudsz képzelni. És Naomi királylány nagyon-nagyon
boldog volt.
A kislány egyenletesen szuszogott. Mosolyogva, csendben kiosontam a szobájából,
ahol David már mosolyogva várt.
- Aranyos mese volt, idáig hallottam. – mondta, majd nyomott egy puszit a
számra. – Most jön a meglepi, be kell, hogy kössem a szemed, remélem, bízol bennem.
- Csak benned bízom. – suttogtam, miközben a fiú egy kendőt kötött a fejemre,
ami eltakarta a szemem. Aztán, mintha felemelt volna valamit a földről, majd
elindultunk. Nem tudom, mióta sétáltunk, viszont azzal tisztában voltam, hogy
tipegek, míg egyszer David megszólalt.
- Állj meg itt! Meg ne mozdulj!
- Eszem ágában nem volt, azt sem tudom, hol vagyok! – mondtam, mire a fiú
elnevette magát. Pár perccel később David mögém állt, és hátulról átkarolt.
- Ide még senkit nem hoztam el, és nem hinném, hogy mások is ismernék ezt a
helyet. Csakis te tudod és én. A ház mellett ez a hely tud még kikapcsolni.
Remélem, tetszeni fog. – azzal levette a szememről a kendőt. A hely csodálatos
volt: velem szemben volt egy tiszta tó, ami egy tisztáson terült el. A helyet
minden irányból fák vették körbe, és sehol nem lehetett hallani emberhangokat,
csak a madarak csiripelését. A nap éppen lemenőben volt, ami a vízen
visszatükröződve még csodálatosabb volt. A tó előtt pedig egy kockás lepedőn
megterítve igazi piknikhangulat termett. Középen a fonott kosárral, égő
gyertyával, meg minden.
- Ez… csodálatos! – fordultam hátra a fiúhoz, és rövid csókot nyomtam a
szájára.
- Gondoltam, ha ez az utolsó esténk… - azzal töltött nekem egy pohár bort,
mikor már kényelmesen elhelyezkedtünk a lepedőn. Én azonnal enni kezdtem, amit
a fiú nevetve nézett. Mire befejeztük az evést, besötétedett, de David nem
akart még menni. Kiderült, hogy van nála egy lepedő, azt a földre terítette, és
rá fekve a csillagokat kezdtük nézni.
- Imádom az illatodat. Hogy mindig vidám vagy. Ez olyan jó. – fordult felém a
fiú, mire én is úgy fordítottam a helyzetemen, hogy vele szembe legyek.
- Imádom a szemeid, és hogy mindig képes vagy felvidítani. – mosolyogtam rá.
- Imádom, mikor rekedt vagy.
- Imádom, mikor felnyögsz.
- Mindent imádok benned.
- Én is benned.
Szenvedélyes csókcsata vette kezdetét a lepedőn, és egyikünket sem zavarta, hol
vagyunk éppen. David a szám csókolása után áttért a nyakamra, a vállamra, majd
a kulcscsontomra, miközben én a hajába túrtam és halkan sóhajtoztam. Ezt én is
végigcsináltam rajta, miközben folyamatosan kerültek le rólunk a ruhák, és ott,
a tisztás közepén átadtuk magunkat a kéj mámorának.
Nem túl sokkal később, a félig magunkra cibált ruháinkban összebújva feküdtünk
egymás mellett.
- Szeretlek. – mondtam Davidnek.
- Én i… - de megcsörrent a telefonja. – Igen? Sheilah? Mi? Most? De… Jól van,
megyek. Én is szeretlek. Szia…
Ezzel felállt, és pakolni kezdett.
- Most mi van? – kérdeztem.
- Sheilah azt akarja, aludjak nála. Meg akarja beszélni a dolgokat.
- Ezek után elmész hozzá?! – akadtam ki.
- Ő a barátnőm! – fordult hátra David a már összepakolt cuccokkal.
- Nincs barátnőd!
- De ő lesz!
Azzal otthagyott. Remegve estem térdre a már cseppet sem romantikus tisztás
közepén, és zokogva néztem a fiú után, akit szeretek. Felhagytam minden
reménnyel, hogy még visszatérhetek az életemhez, és a fűben lehunytam
szemeimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése