A tegnapi kihagyás után ma egy (szerintem) elég hosszú résszel jöttem, amiben újabb csavart találhattok, ugyanis kiderül, ki Dimitri csatlósa!:D
Chaten és kommentben várom a reakciókat ezzel kapcsolatban!:)
A másik pedig, hogy mint minden 2. ember a világon, én is tumblizni kezdtem. (http://sosetalalodki.tumblr.com/) Ha valakit én is érdeklek a történeten kívül, nézzen be ide!:) Igyekszem nem azokat a képeket, gifeket kitenni, amit mások, csak akkor, ha tükrözi a személyiségemet, vagy valahogyan illik hozzám (így önsajnáltatós, vagdosós stb. képeket nem igazán láthattok.)
Na, de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!:)
… amikor hirtelen megtorpant, és füst kezdett kigomolyogni a száján. Kigomolyogni? Kiszakadni! Meghallottam, hogy az igazgatónő latinul kántál valamit, aztán a füst hamarosan eltűnt, Sheilah pedig összeesett.
- Vidd a sátorhoz, nemsokára én is megyek!
- Ho…honnan…
- Hogy honnan tudtam? Késtél. Na, eredj! – adta ki a parancsot, én pedig a karomba vettem Sheilaht (nehéz volt…) és visszaindultam a sátrakhoz.
- Valaki! – nyöszörögtem, de többen is meghallották, mert jöttek segíteni a suliból. Átadtam nekik a lányt, aztán a sátorba rohantam, és zokogni kezdtem.
- Mi az?! – kérdezte mindenki idegesen, én pedig felvázoltam a helyzetet. Szipogva magyaráztam, és a mondandóm végén újabb zokogásroham tört rám. David vadul szitkozódva húzott magához, aztán egyszerre kezdett ringatni, simogatni a hátam, és puszikat adni a homlokomra. Összegömbölyödve bújtam hozzá, és éreztem finom illatát. A pólójába kapaszkodtam, és közelebb bújtam hozzá, ő pedig folyamatosan nyugtatott.
- Felkelt! – hallottam a kiáltásokat, így én is kimerészkedtem, és Sheilah kába arcát kezdtem vizslatni. Mikor rájött, mi történt, életemben először láttam rémületet az arcán. És… mikor meglátott, átölelt engem, és mélyeket sóhajtott. Nagyon meglepődtem, de visszaöleltem, és éreztem, ahogy fokozatosan megnyugszik, vele együtt pedig én is.
- Sajnálom… - mondta, miután eltolt magától.
- Te nem tehetsz semmiről. – mosolyogtam rá halványan. Hirtelen az igazgatónő került hozzánk, és megvizsgálta Sheilaht, aztán idegesen járkált.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Nem öltem meg a démont. Lehet, még itt garázdálkodik.
Erre fogta magát, mindenkit összehívott, és mikor megszámolt mind a 104-őnket, egy liter szenteltvizet engedett mindenki nyakába. A szitkozódásokon kívül nem történt semmi, szóval kaptunk pentagrammokat, nyakláncra lógatva, és magunkra vettük. Innentől újra a tesztek lettek fontosak, és nekünk kellett őrködni, míg azokat mellettünk javították. Tüzet gyújtottunk, és körbeültük. A kezeim nagyon fáztak, David pedig fogta magát, a saját kezei közé vette őket, és lehelni kezdte. Hálásan rámosolyogtam, mire adott egy rövid csókot. Összebújva játszadoztunk egymás kezeivel, mígnem megpillantottuk az első napsugarakat. Ekkor már hajnali fél öt volt. Asmodeus sehol. Reméltem, nem is tér vissza.
~ írói szemszög ~
Asmodeus dühödten ért Abbadon serege elé, és éppen fáradtan ecsetelte, hogy mi történt vele. A vezetője megígérte neki, hogy bosszút állnak majd Dimitrin e viselkedés miatt, amitől a bujaság démona némiképp megnyugodott, és elment megkeresni társát. Lilith éppen egy emberi lelket kínzott, de hát nem is várhatott volna tőle mást. A lélek megkönnyebbülten nyögött fel, mikor megölték, bár maguk sem tudták, hogyan lehet lelkeket megölni. Hamarosan Asmodeusnak Abbadon parancsára vissza kellett állnia a harcba, és vidáman indult a kapcsolatok tönkretételének végrehajtására.
~ Cassie szemszöge ~
Másodikok lettünk. Ez visszhangzott a fejemben, mikor már a vonaton ültünk, holott szinte senkit nem érdekelt a helyezése. Köztük engem sem. Fáradt voltam, és éhes, pedig nem volt étvágyam. Az utolsó reggelinket csak tologattuk a tányéron, de ez érthető volt azok után, amiken keresztülmentünk. Mindenki félt a tudattól, hogy démon van itt, és akár őket is megtámadhatja.
Hamarosan rám tört a fáradtság, és nem telt bele pár perc, már aludtam is. Hamarosan a többiek is követték a példámat, és az elhúzott függöny mögött pihentünk. Legközelebb a szokásos, megerőszakolásos álmom után keltem fel, amikor már csak egy óra volt az érkezésig. El sem hittem, hogy 14 órát egyhuzamban végigaludtunk, de örültem, hisz ránk fért. Az érkezésünk után durván nyomtuk magunkba a vacsorát immár a koliban, és hiába aludtunk ennyit, az ágyban megint egyből elaludtunk. Hiába, van, ami nem változik. Ahogy az sem, hogy holnap hétfő.
~ nyolc nappal később ~
Mostanra mindenki kiheverte azt a ’balesetet’, ami a sítáborban történt, még Sheilah is. Ma már más foglalkoztatott minket, méghozzá a karácsonyi bál. Kedd volt, és az órák, mint megannyi rövid pillanat teltek el, és már csak azt vettem észre, hogy a hajamat göndörítem, miközben Davidet kérdezgetem, mit vegyek fel. Ő már szmokingban állt előttem, és nem álltam meg, hogy az ajkamba harapjak, ezzel kérlelve őt, hogy még vegye ezt le, mert vannak dolgok, amiket ruha nélkül élünk meg. Hmm. De az idő sajnos sürgetett minket, így gyorsan felöltöztem.
- Mehetünk, Vöri? – harapott a nyakamba gyengéden David, mire összerezzentem. Bólintottam, és hagytam, hogy átvezessen az iskola tornatermébe, ahol első dolgom volt, hogy megkeressem Katnisséket, és igyak egy puncsot. A teremben fülledt volt a levegő, és mindenki ugrált. Ben éppen egy viccet fejezett be, mikor egy lassú tánc következett.
- Szabad? – csókolt kezet nekem David.
- Persze, uram. – vigyorogtam, és hagytam, hogy a szerelmem a táncparkettre vigyen, és karjait gyengéden körém fonja. Mosolyogva bámultunk egymás szemeibe – a hangulat csodás volt, mégis vékony, mint egy lap, ezért meg sem próbáltuk feszegetni a határokat, amivel ez a hangulat megtörhető lett volna. A fiú fokozatosan közelebb húzott magához, a végén testünk már összesimult, és a szánk is éppen, hogy nem ért össze.
- Szeretlek. – suttogtam, mikor a szám véget ért.
- Én is szeretlek. Nagyon-nagyon szeretlek. – válaszolt David, és gyengéden megcsókolt. A tarkóját kezdtem simogatni, miközben bele-beletúrtam a hajába, ő pedig csillogó szemekkel nézte az enyémeket. A pillanat varázslatos volt. Volt.
- Ijááááj, de jó ez a bál nem? Nem? Hm? Hm? Hm? Válaszoljatok már! – ugrándozott körülöttünk Ben.
- Mit mondtatok? Mi? Mi? Mi? Na? Mondjátok már! – folytatta Katniss is, mi pedig értetlen fejjel bámultunk rájuk.
- Ó, már értem. Telihold van. – vigyorgott David, és egy padra ültetett, onnan szórakozott a két túlpörgött „kutyulinkon”. A vállába bokszoltam, mert milyen már, hogy ilyen a barátainkkal, de azért vicces volt. Az első egy órában.
- Katniss…nyugi… - sóhajtoztam lassan.
- Mert? Miért? Hm? De… Mi? Nemár! Álmos vagy? Hm? Hm?
- KATNISS! – emeltem fel a hangom. – Menj táncolni.
- Táncika, táncika… - ugrált el, magával húzva Bent, és úgy ugráltak, mint az őrültek.
- Leamortizálódott az agyam. – dőltem neki Davidnek.
- Gyere, menjünk haza. – suttogott a fiú a fülembe, amitől kirázott a hideg. A keze a derekamat kezdte simogatni, éreztetve, hogy még tervei vannak ezen az estén. A bálról lelépve első utunk a szobámba vezetett, rohanva, mert rájöttünk, hogy már világít a hajam. Amint beértünk, halk sóhajok vették át a csend helyét, ajkaink egybeforrtak, és a vágy lengte be az egész szobát…
Másnap reggel vidáman keltem.
- Láláláááá. Lá láá. Lálálálálááá – „énekeltem”, miközben Davidre térdeltem, és próbáltam felkelteni.
- Mi van? – nyöszörgött.
- Lálálálálá! – válaszoltam vigyorogva, mire fordított a pozíciónkon, és immár ő is vigyorgó arckifejezéssel vizslatott engem.
- Nem bírsz magaddal. – mondta.
- Bocsi, csak annyira király vagyok, hogy… hogy… lehetetlen nyugton lennem. – fejeztem be a mondatomat, mert a hasam megkordult, és ettől olyan ijedt tekintettel néztem Davidre, mintha legalább világvége lenne azzal, hogy éhes vagyok. Szélsebesen felöltöztem, és toporzékolva, mint egy öt éves, vártam, hogy David is felöltözzön. Reggeli után még egy gyorskajáldában rendeltem magamnak kaját, és a sulink termében fogyasztottam, Elton és David pedig addig néztek vigyorogva, míg be nem csengettek. Ekkor Elton a tanárra kezdett várni, David pedig elment, mert nem az osztálytársunk. Kár… Eltettem a kajámat, és vártam a matektanárt, aki nem jött be, csak 10 perc után.
- Indulás a tornaterembe díszíteni! – mondta, és már ki is ment. Vidáman mentünk segíteni, de kiderült, hogy azt a végzősök csinálják, szóval mehettünk az udvarra. A hideg, decemberi udvarra. Ahol nagyon, nagyon, NAGYON hideg volt. A kezeim lefagytak, miközben a lufikat fújtam odakint. Jut eszembe: ezt mégis miért nem lehetne odabent?! Na, mindegy… Egy óra múlva annyi lufi volt az udvaron, hogy bántotta a szememet. Mintha óriáslárvák tapadtak volna a falra. Fúj. Bementünk az aulába, és kezeink lehelésével próbáltuk felmelegíteni elgémberedett ujjainkat. Azt mondták, nincs több dolgunk, tehát visszamentem a koliba, és unalmamban rajzolgatni kezdtem. Hamarosan megcsörrent a telefonom, David hívott. Megbeszéltük, mikorra jöjjön Naomival, mert ma lesz a karácsonyi ünnepség. Mikor végeztem a rajzzal (egy kiscica, amelyik egy cérnaszállal játszik), még volt időm elolvasni egy rövid könyvet, mielőtt elkezdtem volna készülődni. Újra és újra felidéztem magamban a szöveget, amit mondanom kell, miközben a jelmezembe bújtam. Fél óra múlva már a színpad mögött álltam, és vártam, hogy megkezdődjön a műsor. Izgalmamban Katniss kezét szorongattam.
- Félek. – motyogtam.
- Miért? Nincs mitől. Mindent tudsz. – mosolygott rám biztatóan a barátnőm, de ez sajnos most nem tudott felvidítani. Féltem. Nagyon féltem, hogy mi lesz, ha elrontom a szöveget, de erre igyekeztem nem gondolni. Tudod, sosem rontottad még el, haraptam az ajkamba, miközben ezen gondolkodtam. Na, nem is az előadással volt gond, hanem a pokollal, ami az után történt…
~ Dimitri szemszöge ~
Ma! Ma végre magamnál tudhatom az őrzőt.
- Ma beveted magad. – mondtam a kémemnek.
- Igazság szerint… - habogott – már nem akarom.
- Mit mondtál? – hangom csendes volt, mégis vészjósló. Nem kellene kikezdenie velem.
- Már nem akarom. Szerelmet találtam…
- Sürgősen felejtsd el! Hát nem érted?! A Mennyek Fegyvereivel legyőzhetetlenek leszünk! Áldozatot kell hoznod.
- Nem akarok.
Megütöttem a kémet. Ekkora pofátlanságot!
- Hallgass rám, ha a kis szerelmedet élve akarod látni. – fröcsögtem. - És most indulj; nemsokára a te szereped kezdődik. Ajánlom, hogy jól játszd.
~ Cassie szemszöge ~
Hamarosan én következtem. Remegő lábakkal léptem a színpadra, és egyből megláttam Davidet és Naomit, akik nekem integettek. Halványan rájuk mosolyogtam, aztán játszani kezdtem a szerepem.
- Ó, Brountiel! – rohantam Nickhez, aki éppen haldoklást színlelt. – Ne aggódj, hozom orvosságodat! Könyörüljön rajtad az ég, míg visszatérek! – azzal elhúzódott a függöny, Nick kiment, és beállítottuk a helyet boszorkánykonyhának. Függöny vissza, indultam ki játszani.
- Kedves varázslóm! A segítségedre lészen szükségem, most nyomban! Társam haldoklik, mentő italt kíván! – és zokogást kezdtem játszani. Megkaptam az orvosságot, és az utolsó jelenetem jött.
- Brountiel! Itt lészen a megoldás! Idd meg! – azzal megitattam Nicket, aki egyből „jobban lett”.
- Drága Italel! Köszönöm, hogy megsegítettél, és sietve húztál el a halál karmai elől! Meg kell jutalmaznom nemes tettedet! – erre magához húzott, és addig csókolt, míg el nem húzták a függönyt. Rossz volt. Hiába gondoltam Davidre, kissé elfogott a hányinger. A függöny elzáródása után egyből el is húzódtam tőle, és Katnissékhez mentem.
- Milyen voltam? – kérdeztem izgatottan.
- J…
- Mit csináltál a nőmmel, te köcsög?! – hallottam meg magam mögött David hangját, és láttam, ahogy lökdösni kezdi Nicket, majd be is ver neki egyet.
- David! – léptem elé. – A színdarab ezt írta!
- Nem érdekelsz! – lökött rajtam is egyet, mire elestem. – Vége köztünk, szakítok, te ri…
Hitetlenkedő pillantásokkal méltattam, míg meg nem láttam mögötte a rendőröket, akik elráncigálták, ő viszont maradni akart, és ennek a ráncigálásnak az lett a vége, hogy leszakadt a fiúról fehér pólója. Bilincset kötöttek a kezére, én pedig hiába álltam fel, és próbáltam megakadályozni, hogy elvigyék, nem sikerült. Utoljára azt láttam, hogy behajítják a rendőrautóba, és elmennek vele.
- Hol van Davi? – szipogta félve a kislány.
- Elvitték egy kicsit, de nemsokára visszahozzák. – mondtam neki remegő hangon, holott fogalmam sem volt, miért vitték el ennyiért, és mikor hozzák vissza.
- És te miért puszilkóztál egy másik fiúval? Davi nagyon szomorú volt. – sírdogált tovább.
- Én… nekem ezt el kellett játszanom, ez csak egy mese volt.
- Hát rossz mese volt. – szipogott Naomi, de miután az ölembe vettem, némiképp megnyugodott.
- Gyere, hazaviszlek. – suttogtam neki, és a hátát simogattam. Kezdtem feldolgozni a történteket, és halk zokogásba kezdtem.
- Elkísérlek. – hallottam magam mögött Elton hangját, mire bólintottam, és együtt vágtunk neki az útnak. Fél óra alatt értünk el Davidék házáig, ez az út pedig néma csendben telt.
- Várj meg. – szóltam Eltonnak, és bevittem Naomit a házba, aztán életemben először megkerestem az apját. Egy szobában ült, és a semmibe bámult. Összerezzent, mikor hozzászóltam.
- Jó estét! – mondtam. – Hazahoztam Naomit.
- Ki maga? – kérdezte rám nézve.
- Öhm… David egy jó ismerőse vagyok. – nem akartam azt mondani, hogy a barátnője, mert… az már nem voltam.
- Ki az a David? – mennydörögte.
- Apci, apci! Davi, a bátyóm! – mondta Naomi, és dacosan megállt az apja előtt.
- Ó, már emlékszem. Köszönöm… öhm..
- Cassie. – mosolyogtam rá. – Nos, viszlát.
- Viszlát, és jó éjszakát. – válaszolta David apja, én pedig kiléptem Eltonhoz, aki éppen telefonált, de mikor meglátott, ijedten kinyomta.
- Mehetünk. – mondtam neki halvány mosollyal.
- Maradjunk még… - toporgott feszülten.
- Inkább ne. Fázom, és… aludni szeretnék. – el akartam indulni, de Elton visszarántott.
- Maradj! – parancsolta.
- Miért?! Mit akarsz?! – emeltem fel a hangomat, amitől megijedt. Szerintem le akart ütni, de valamiért nem tette. Helyette olyat tett, ami még jobban meglepett.
- Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. Nekem csak kellett Linda, hogy elfelejtselek, mert Davidet választottad… ó, én annyira… annyira… - és megcsókolt. Ajkai puhák voltak, puhábbak, mint Davidé, szinte elfolytak a számban, és féltem, hogy ez meg is történik. A nyomástól, ami eddig rám nehezedett, visszacsókoltam, mert azt akartam érezni, hogy valakiben bízhatok. Közelebb húzódtam Eltonhoz, és a hajába túrtam. Ő a derekamat ölelte át, és simogatni kezdett. Annyira jó volt ez a pillanat; meleg és barátságos. Romantikusnak viszont nem mondhatnám. Ez olyan volt mindkettőnknek, mint egy menedék. Nem tudtam felfogni, hogy érezhet így irántam Elton, de nem is érdekelt. Most, csak most az egyszer, akartam őt. Akartam, hogy vigyázzon rám, hogy ne legyek egyedül. A csókunk szenvedélyes volt, sosem akartam abbahagyni, megnyugtatott. Kicsivel később mégis elhúzódtunk egymástól, és Elton szimplán csak átölelt. A hátamat simogatta, én pedig nyugodtan simultam a karjai közé. Csodálatos barát, gondoltam. Hát persze, hogy az. Ezt nyugodtan képzeljétek el szarkazmussal. A csendet ugyanis egy autó zaja törte meg, ami az utcába fordult be, Elton pedig a fülembe suttogott.
- Bocsáss meg.
Aztán egy erős ütést éreztem a tarkómnál, amit tudtam, hogy Elton okozott, és elsötétült minden.
most komolyan a legjobb résznél akarod abbahagyni?:c
VálaszTörléshát, igen, úgy látszik:p
VálaszTörlés