Elérkezett a hetedik reggel.
- Hihetetlen, hogy már ilyen régóta itt vagyunk… - nyöszörögtem, miután
felkeltem. Kiderült, hogy még mindenki alszik, aztán a homlokomra csaptam.
Minek csináltam ébresztőt 7-re, mikor ma aludhatunk 9-ig?! Ezért visszafeküdtem,
de egy rossz képet láttam magam előtt, amit gyorsan lerajzoltam.
Nem értettem a dolgot, de mivel nem tudtam tőle
tovább aludni, mert nagyon felzaklatott, fogtam magam, és inkább bementem a
fürdőszobánkba. Hidegvízzel leöblítettem az arcom, fogat mostam, és elintéztem
a folyóügyeimet. Mivel ma megint síelni megyünk, a hajamat is felkötöttem,
aztán kiosontam a szobánkba, és szétnéztem. Katniss összekuporodva, aranyosan
aludt, Ben hátulról átölelte, és kicsit horkolt, a szája félig nyitva volt,
David pedig oldalasan, majdnem magzatpózban feküdt az ágyon, és mint mindig,
most is tökéletes volt. Odahajoltam, és adtam a szájára egy puszit, mire
elfordult. Na, kösz… Ezután fogtam magam, és csendben felöltöztem.
Mivel még volt negyed órám addig, míg a többiek
felkelnek, mi mást csináltam volna, minthogy elkezdjek olvasni. A mai prédám a
Forgotten volt. Elkezdtem olvasni, de mikor a többiek felkeltek, egyből
letettem, hiszen „úgyis elfelejtem”. Jó, ez nem volt vicces, de… na, jó, nekem
ez nem megy, hagyjuk. Mellesleg… ezt év elején olvastam már. Csendben hagytam,
hogy a többiek is felkeljenek, de előre tudhattam volna, hogy a csendes jelző
nem illik Benre.
- Jó reggelt Hóország! A nagy Benjamin bácsikátok felébredt. Mennyi minden
történt velem este… - aztán rájött, hogy mi nézzük, és folytatta – Tudjátok,
mit álmodtam? Elmeséljem?
Nem válaszoltunk, amit gondolom, ő úgy vett, hogy hallgatás beleegyezés, tehát
mesélni kezdett.
- Itt voltam, Hóóországban, én voltam a király, és minden fenyőfa engem
követett, ha fáztam, akkor pedig önszántukból beleugrottak a kandallómba.
- Ez elég morbid – válaszoltam, és lementem, mert már indulnunk kellett. A
reggelim két pirítósból állt teával. Az egyiken méz volt, a másikon pedig
vajkrém, sonka és sajt. Hm, fincsi. Aztán következett a síelés. Igazán
megszerettem ezt a sportot, otthon is űzni fogom. Mondjuk… a füves kertben,
ahol egyáltalán nincs lejtő. Hamar rájöttem, hogy ez a sport nem való otthoni
gyakorlásra, szóval eldöntöttem, hogy akkor itt élem ki a vágyaimat, amiből az
lett, hogy három óra múlva, ebédidőben álltam meg először pihenni.
- Nem tudtam nem észrevenni, hogy kifárasztottad magad. – mondta David,
miközben a forró tojáslevest ettem.
- Nem is!
- De, igen, ezért evés után még fél órát pihensz. Jó?
- De én szeretek síelni! – érveltem.
- Rendben, de nekem számít, hogy ne betegedj meg, szóval pihensz, jó? – nézett
a fiú a szemembe. De édes, figyel rám! Bólintottam, ő pedig egy puszit nyomott
a számra. Hallgattam is a szerelmemre, szóval még ebéd után fél órával is
nyugodtan ültem a padon, de aztán fogtam magam, és szépen felálltam, aztán
folytattam a síelést még két órán keresztül, így fáradtan értem haza, és már
csak olvasni akartam. Persze az élet nem egy kívánságműsor, Benék leküldtek
minket a nappaliba. Na, vajon, miért… Mindegy, a lényeg, hogy lementünk, és ott
olvastam, amíg nem indultunk vacsorázni. Na, erre viszont felcsillant a szemem,
mert hát csak vacsora, az azért nem semmi. Szóval elindultunk vacsorázni, és
megint jól teleettem magam pizzával, aztán (tele hassal bár) de vártam a
desszertet, ami ma valami pudingos dolog volt, de ízlett. Mikor végeztünk a
vacsorával, visszamentünk a szállodába, de Elton állta utamat. Mégpedig
vigyorogva.
- Sikerüüüült! – mondta boldogan, aztán megölelt, és olyan erősen szorított,
hogy majd’ megfulladtam.
- Ügyes vagy! – mondtam neki, és adtam egy puszit az arcára. – De igyekezz
vissza hozzá!
- Oké, sieteeeek – énekelt, amin majdnem elnevettem magam. A szobába visszaérve
nagyon fáradtnak éreztem magam, szóval vettem egy forró zuhanyt, aztán egyből
elaludtam. Reggel arra keltem, hogy David már nincs mellettem. Meglepődtem,
ugyanis egyáltalán nem volt a szobában sem, szóval gyorsan felöltöztem, és
elindultam keresni. Az első utam a nappaliba vezetett, ahol egyből megláttam…
Abigaillel.
- Ez… - kezdtem, mikor megláttam őket, de mikor mindketten ijedt tekintettel
néztek felém, mint akiket rajtakaptak valamin, visszarohantam a szobába, és
magamra zártam a fürdőszobaajtót. Zokogni kezdtem. Miért? Miért pont Abigaillel
kellett megcsalnia?
- Cassie, nyisd ki! – kopogott David az ajtón.
- Hagyj békén! – válaszoltam kiabálva, aztán, kizártam a hangokat ebből a
világból, mégpedig úgy, hogy headsetet dugtam a fülembe, és bömböltetni kezdtem
belőle a Linkin Parkot és Evanescencét. Mikor kellően lenyugodtam, vizes
törölközővel megdörzsöltem az arcom, és mivel nagyon látszott, hogy sírtam, egy
fokkal több sminket tettem magamra, mint szoktam. Hullaként léptem ki a
fürdőszobából, és csak kicsit érzékeltem, hogy Ben már rohan is a helyemre.
David elém állt, de én csak némán kikerültem, nem akartam, hogy magyarázkodjon.
Láttam, amit láttam, és pont elég volt. Dühösen mentem le a többiekhez, de nem
is figyeltem rájuk. David közben megunta, hogy magyarázkodjon, de nem is
érdekelt. Úgy éreztem, mindenkit gyűlölök, még az étteremben is. Rántotta volt
a reggeli, de én csak tologattam a tányéromon. Úgy döntöttem, nem eszek, talán
majd kiájulok valahol, és meghalok. Jó kis halál. Korgó gyomorral mentem vissza
a szállodába, ahol David megelégelte a hisztimet, elvitt egy olyan helyre, ahol
ketten voltunk, és kiszedte a fülhallgatót a fülemből.
- Csak bocsánatot kért azért, ami vele történt! – mondta dühösen.
- Hát persze – néztem a semmibe morogva. Igazából kezdett leesni, hogy ez a
legvalószínűbb dolog, ami történhetett, de a büszkeségem nem engedte, hogy bocsánatot
kérjek.
- Bocsánat. – motyogtam. Na, ennyit a büszkeségemről.
- Hogy lehet valaki ilyen hisztis?! – kérdezte David, miközben magához húzott,
és adott egy puszit a homlokomra.
- Miért, te hogy értelmezted volna? – csattantam fel.
- Hé! Téged Elton vacsorázni visz, mégis él! – védekezett. Nos, ez igaz. Immár
kézen fogva mentünk vissza a nappaliba, ahol már nem volt senki. A gyomrom
újból korogni kezdett.
- Még jó, hogy gondolok rád… - püffögött David, miközben előhozott egy tányér
rántottát.
- Á! Király vagy! Egy Isten! Ez istenkirály! – magyaráztam, miközben tömni
kezdtem magamba a reggelit. Akkor végeztem, mikor a többiek is lejöttek, mert
indultunk korizni. Mivel legutoljára 3 éve, általánosban jégkoriztam,
izgatottan vártam, hogy most mennyire fog sikerülni. A buszon, mivel nem
bírtam, hogy ne erről beszéljek, Davidre néztem, és elkezdtem kérdezgetni.
- Koriztál már?
- Igen.
- Jégkori?
- Nem.
- Ó. És korizni tudsz?
- Nem tudom.
- Hogyhogy nem?
- Rég próbáltam.
- De akkor tudtál?
- Kicsim, mi lenne, ha a felesleges energiáidat inkább valami másra fordítanád,
ami velem kapcsolatos? – vigyorgott rám.
- Perverz! – csaptam a karjára.
- Bocsi, de megint nem talált, mert csak annyit akartam, hogy masszírozd meg a
hátam. Fáj.
Masszírozni kezdtem a fiút, aki ezt csukott szemmel, mosolyogva nyugtázta.
Annyira aranyos volt így, hogy nyomtam a szájára egy puszit. Durcásan nézett
rám, erre folytattam a masszírozást, ő pedig megint bevágta a cuki arcot. Na,
kösz, én már nem is kellek…
Egészen addig masszíroztam, amíg el nem értük a buszmegállót. Addigra már félig
aludt.
- Akkor kellett volna aludni, amikor Abigaillel beszéltél, tudod? – mondtam
neki, mire felmordult, és nem akart puszit adni. De azért én vagyok a hisztis…
Mindegy, ugrálásokkal és hisztis nyögésekkel elértem a célomat, ugyanis a fiú
megcsókolt. Na, ki a király?
Elsétáltunk a buszmegállótól a jégkorcsolya-pályáig, ami nem volt annyira
közel, de mivel annyira megedződtünk ebben a pár napban, fel sem tűnt. Izgatottan mentem be a többiekkel a kapun, és
ugyanígy vártam, hogy megkapjuk a korinkat. Mikor már nálam volt az említett
tárgy, elrohantam vele, kerestem egy ülőhelyet és gyorsan magamra húztam. Aztán
türelmetlenül vártam, hogy David is csinálja már. Mikor neki is sikerült
felszenvedni magára a korit (mert tényleg nagyon béna volt), fogtuk magunkat,
és a jégre léptünk. És fantaszikus érzés volt! A fiúra nem figyelve gyorsan
megtettem egy kört, de nem tudtam nem észrevenni, hogy ő eddig csak két métert
haladt. Felhúztam a szemöldököm.
- Most meg mi van? Ez az első próbám! – védekezett, és megpróbált elindulni, de
majdnem elcsúszott, csak a korlát tartotta meg.
- Miért nem mondtad, hogy görkorizni sem tudtál? – nevettem.
- Mert el akartam hinni, hogy mégis. – durcázott. Erre még jobban nevetni
kezdtem, és megfogtam a kezét, hogy húzzam. Ez ment neki, egészen addig, míg
kicsit hátra nem dőlt, ugyanis így kicsúszott a lába alól a kori, és seggre
esett. Segítettem neki felállni, közben Pamelát néztem, ugyanis ő is elég
szerencsétlen volt. Ő tudott menni, azzal nem volt baj, de ha az egyik lábán
csúszott, a másik elejét a jégre engedte, ami tudniillik egy korin a „fék”, így
majdnem pofára esett. De azért David volt a favorit a bakik közül. Egy órán
keresztül segítettem neki, és mikor már félig ment önállóan, azt mondta, hadd
menjek, ő megoldja. Vidáman indultam neki a köröknek, és mosolyogva előzgettem
a bénákat, meg a kicsit jókat. Nem is tudtam, hogy ennyire jól korizok! Jó,
persze rajtam kívül még kb. 15-en voltak ilyen „profik”, velük általában együtt
mentem, és Sheilah is köztük volt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyedül
állok a a pálya egyik végében, velem szemben a másikban pedig az egész iskola.
Felcsillant a szemem. Halacska!
- Mindenki tudja a szabályokat? – kérdeztem, mire páran megrázták a fejüket. –
Én vagyok a fogó. Mindenki elindul felém, én felétek. Akihez hozzáérek, még
mielőtt elérné a másik oldalt, az megfordul, velem jön, és onnantól kezdve ő is
fogó. Ezt addig játsszuk, amíg mindenkit el nem kaptunk.
A többiek bólintottak, mi pedig elindultunk. Az első körben öt embert kaptam
el, ebből négyen félig jók voltak, egy pedig… David. Mikor visszafelé
indultunk, David elkapott két embert, akikre konkrétán ráesett, én hármat, a
többiek pedig egyet vagy kettőt. Ekkora tömegben nem nagyon volt nehéz, mivel
kb. 70-en voltunk a pályán. Volt, aki már megunta a korizást és pihent, volt,
aki enni ment, és olyan is, aki nem játszott, csak körözött. A következő köröm
Eltonra specializálódott. Tudtam, hogy ő jó, és hogy sok embert tudna szerezni.
El is indultam felé, de mielőtt elértem volna, hirtelen kikerült, így Sheilaht
kaptam el. A lány megfordult és velem egy irányban indult el a fogók közé. Nos,
így is jó, Sheilah is sokkal fogja növelni a „gyilkos családunkat”. A következő
körben összesen 26 embert fogtunk meg, ami azt jelentette, hogy nálunk volt
legalább a csapat fele, az az utániban pedig mindenki a kaprmaink közé került.
Kivéve Eltont. Namármost, ha van egy haverod, akit nem tudsz elkapni, ideges
leszel. Ilyen idegességgel rontottam én neki a fiúnak a csapatommal, de olyan
lendülettel mentem neki, hogy felborultunk, és össze kellett húznunk magunkat,
mert voltak, akik nem tudtak megállni előttünk.
- Elkaptalak – vigyorogtam, miközben felálltunk.
- Jóvanakkó. – mondta a fiú szintén vigyorogva, és felállt. A játékunk után még
kb. 15 kört mentem, aztán segítettem fél órát Davidnek, aki egyre jobb volt
(hihetetlen, hogy van, ami nem megy neki), végül megint megtettem kb. 15 kört,
és szomorúan nyugtáztam, hogy megyünk haza. Egyvalami vigasztalt azért: az
ebéd. A buszon már sok embernek megkordult a hasa, és nyálcsorgatva vártuk a „jussunkat”,
mikor az asztalhoz kerültünk. Savanyú krumplilevessel kezdtünk. Hm, savanyú
krumpliveles. Nyami. Ez után következett a rizs és rántott hal tartármártással.
Hm, rizs és rántott hal tartármártással. Jól bekajáltunk, és tele hassal néztük
a desszertet: a kókuszos-csokis sütit. ANXNOUGANLAKB, kókuszos-csokis süti. Ez
a kedvenc sütim. Megettem belőle ötöt, és úgy éreztem, mindjárt hányok. A
szállodába beérve ki is hánytam, és szomorúan jöttem rá, hogy sajnos a
kókuszos-csokis süti eddig volt a kedvencem. Hupsz. Miután pihentem egy kicsit,
és jobban lettem, olvastam addig, amíg az igazgatónő meg nem érkezett. Kezdetét
vette egy újabb buszozás, annyi szerencsénk volt, hogy ez pont a mozi előtt
állt meg. Míg az igazgatónő szervált nekünk jegyeket, popcornt és kólát, addig
mi csak álltunk, és nézelődtünk. Sok filmet adtak még most, amiket szívesebben
megnéztem volna, mint a Gyakornokok-at. Mégis beültem a terembe, és vártam,
hogy elkezdődjön a film. Mire a reklámoknak vége lett, megettem a fél
popcornomat, de ez lényegtelen. Vagyis… jó, hogy megettem, mert annyit röhögtem
a filmen, hogy az valami eszméletlen.
- Mi vagyunk a legnagyobb bandaaaa! Ezért dobtok ki minkeeeet! – ordított a
kínai csávó, mi pedig nevetve néztük végig a jelenetet. A film vége után a buszon
és még vacsora közben is a többiek részegség ellenőrző-applikációt kerestek, de
nem tudom, végül megtalálták-e, mert a mi négyesünket nem igazán érdekelte,
inkább felmentünk a szobánkba. Vagyis… mentünk volna, de Benék kiküldtek
minket. Át akartunk menni Sasháékhoz, de ő és Abigail is tanácstalanul álltak
az ajtajuk előtt. Szóval őket is kiküldték. Jó gyors vagy, Elton…
Ezért lementünk a nappaliba, és odalent beszélgettünk pár jöttment csövessel,
akiket a barátainknak nevezünk. Mikor Benék végeztek, mi zártuk ki őket a
szobából, és bepótoltuk azt, amit nem fogok ide leírni. Mivel Katnissék nem
akartam ezután feljönni (ezt a nevetéssorozatból gondoltam), miután
lezuhanyoztunk a fiúval, résnyire nyitva hagytuk az ajtót, mielőtt lefeküdtünk
volna aludni. Már izgatottan vártam a holnapi vetélkedőt – bár ne tettem volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése