- Cassie! – hallottam anya hangját a nappaliból.
- Igen? – mentem le gyorsan, hogy megtudjam, miről van szó.
- Apáddal néztünk neked egy 3 éves gimnáziumot. – mondta odalent anya komolyan.
- Öhm… de anyu – vágtam közbe, - most voltam 2 évig gimnáziumban, minden tantárgyból megvan az érettségim!
Na, igen… bár összetartó család vagyunk, az én családom kicsit… hát, szeretik eldönteni a jövőmet, helyettem. Beírattak egy két éves „gimnáziumba”, ahol csak az érettségi-tantárgyakat kellett tanulnom. Azt sem öt napig, nem reggel nyolctól, heti három nap, délután háromtól este nyolcig. Ez nem normális gimnázium – így az „osztálytársaim” zöme körülbelül kétszer olyan idős volt, mint én. Kínos volt ez a két évem…
Mégis örültem neki, hiszen apa munkája ebben az időszakban fellendült, és sokkal többet engedhettünk meg magunknak. Viszont nem értettem, ezután már miért járjak gimnáziumba?
- Cassie, tudod jól, hogy 16 évesen nem mehetnél el se egyetemre, se dolgozni, és nem akarjuk, hogy a gyermekünk elzülljön. Remélem, megérted ezt. – mondta apa.
- Persze… - bólintottam egykedvűen. Ez az! Suli!
- Nos. Kiválasztottuk a gimnáziumot, ami… nos, New Yorkban van.
- Micsoda?! De hát az innen 150 km-re van, minimum! – akadtam ki. – Nem megyek sehová!
- Tudom, hogy most ideges vagy. Menj fel a szobádba, tombold ki magad, aztán gyere le, és beszéljük meg ezt.
Dühösen felcsörtettem a szobámba, és levágtam magam az ágyra. Elgondolkodtam. Rossz a gimnázium tudata, mert már nincs értelme járnom, és mert messze van a lakhelyemtől, viszont jó, mert ott szerezhetnék barátokat, amik itt nincsenek, ugyanis, mint mondtam, nem volt velem egy idős „osztálytársam”.
De miért pont ilyen messzi gimnáziumba kell mennem? Miért nem mehetek közelebbibe? Ez az! Lemegyek, és meg is beszélem anyáékkal. Talán ebben meg tudnánk egyezni…
- Nos, gondolkodtam – ültem le egy sóhajjal anyáékkal szembe. – Rendben. Elmegyek gimnáziumba, ha szeretnétek. Csak annyi a kivetésem, hogy az ne legyen ennyire messze.
- Sajnálom, Cassie. – mondta anya. – De csak ebbe az iskolába jelentkezhetsz. Ha viszont nem teszed, erőszakkal is elviszünk.
- De miért?! – emeltem fel a hangom. – Miért kell nekem pont New Yorkba mennem? Most egy farmon lakunk! Távol mindentől! Hogy élném én túl egy akkora városban? Nem akarok nélkületek elmenni sehová! Kérlek…
Anya szeméből kigördült egy könnycsepp.
- Muszáj ezt az iskolát választanod – mondta apa. – A neve Moon High School.
- Moon? Miért egy égitestről van elnevezve?
- Neked most tényleg ez a legnagyobb problémád? – kérdezte apa. – Na, sipirc a szobádba, nézd meg az iskolát.
Pff… barátságos… Azért felmentem a szobámba, és az ölembe vettem a laptopomat. „Moon High School, New York” gépeltem a googlebe. Hamarosan ki is hozta az iskola honlapját, ahol megláttam a szakokat: matek-fizika, biológia-kémia, testnevelés, történelem, spanyol, és végül művészeti.
Na, akkor szelektáljunk! Matek-fizika… már a hideg is kirázott, mert bár értem a matekot, nem szeretnék ezen a szálon továbbmenni. Biokém… ez nekem a lehető legrosszabb választás! Tesi: második legrosszabb, hiszen futni is alig bírok, kislabda dobásban a rekordom 20 méter, és semmilyen sportban nem vagyok jártas… jó, a tesitanár mindent kipróbáltatott velünk, csak… nekem nem ment semmi. Töri… hát, az a tantárgy megy, elég jól, de nem akarok évszámokat magolni. Spanyol… öhm, egy mukkot sem értek spanyolul, csak hogy Ich liebe dich. Ja, ez német! Basszus…inkább hagyjuk. Művészeti…na, mivel csak ez maradt, és tetszik is a neve, nézzük meg, mit is takar ez.
„Egy olyan szak, ahol kibontakoztathatjuk magunkat, mind a kézi művekben (rajzolás, festés, írás, stb), mind az éneklésben és színjátszásban. Olyan tanulók jelentkezését várjuk, akik kikapcsolódni szeretnének, és nem zavarja őket, ha nem tanulnak lényegesen…semmit.”
Öhm, jó bemutatás! Megnéztem a mostani elsős művészeti-tanulók órarendjét: heti 25 óra. Na, meg is van, hová adjuk be a jelentkezésünket…
Ebből a 25 órából van 2 matek, 2 irodalom, és 2 nyelvtan. Alaptantárgyakon kívül van még heti 1 ofink, 1 tesink, és 3 idegen nyelvünk, ami a spanyol (ez az…), ezen kívül van 4 énekóránk, 4 színjátszás és 6 rajz. A második félév annyiban különbözött az elsőtől, hogy a 6 rajz helyett volt 4, és még 2 művtöri. Tetszik ez az órarend!
Letipegtem anyuékhoz, és láttam, hogy anya éppen sír. Gondoltam, hogy miattam, ezért odamentem, hogy felvidítsam a gimi miatt.
- Képzeld, anyu, találtam magamnak szakot! Művészetire megyek. – mosolyogtam büszkén. Anyu letörölte a könnyeit, és rám mosolygott. – Az jó lesz, hiszen szeretsz rajzolni.
- És énekelniii… - adtam ki egymás után a tiszta (szerintem legalábbis) hangokat, mire anyu még jobban elmosolyodott. Beszéltünk erről a suliról, és egyre jobban megtetszett. Kiderült, hogy az iskolának saját kollégiuma van, amit csak a tesiterem választ el egymástól, és hogy az osztálylétszám mindig 13.
- Öhm… anya?
- Igen?
- Hogy fogok én bejutni abba a 13-ba? – kérdeztem.
- Ügyes leszel – mosolygott rám, de mintha kicsit hamis lett volna a mosolya… nem, bizonyára csak beképzeltem. Felmentem a szobámba, és elolvastam a feltételeket, amikkel bekerülhetünk a gimnáziumba: vinni kell már egy saját rajzot, ott is kell majd rajzolni egy vázlatot, el kell énekelni egy dal 1 percét, aztán hangokat kell utánozni, és a végére egy szituációs feladat. Ja, és random 3 kérdést fognak feltenni művtöriből, de ott volt a szöveg, amit meg kellett tanulni, szóval majd bemagolom. Aha, de erre csak egy hónapom volt!Ez az egy hónap pedig nagy rohanásban telt. Miközben tanultam a művtörit, rajzoltam, és hallgattam a szöveget, kérdeztem magamtól, válaszoltam magamnak, kikérdeztettem magam anyuval, apuval, de még a szomszéd nénivel is, sok este fájó fejjel aludtam el, és csak akkor vettem lejjebb a tempót, amikor álmaimban már Picasso és Michelangelo kérték, hogy jellemezzem a festményeiket, mert mindkettejük szerint az övék sikerült jobban. Egy héttel a felvételim előtt a rajzomat is befejeztem. A kedvenc színésznőmet, Jennifer Anistont rajzoltam le.
Mikor már kívülről fújtam a művtörit is, elérkezett a felvételi napja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése