4. Fejezet

Sziasztok! Megjött a 4. fejezet is, remélem, elnyeri a tetszéseteket!:)
Annyi kérésem lenne, hogy kérlek, véleményezzetek a szöveg alatt legalább egy kattintással, mert a megjelenések száma nő (ezt köszönöm szépen!), de a jelzések elmaradnak. Ha rossz a történet, akkor pedig írjatok chaten, és abbahagyom!
Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!

Reggel, mikor felébredtem, David már nem volt itt. Az órára néztem, ami 10-et mutatott. Ja, így már értem. Felkeltem, és elhatároztam, hogy mivel mindjárt felrobban a húgyhólyagom, elmegyek WC-re. Mikor végeztem, kinéztem az ablakon. A nap gyönyörűen sütött, a madarak itt is csiripeltek… volna, ha nem nyomja el őket a rengeteg autó hangja. Jó, nem volt azért annyira sok, hisz a város szélén voltunk, de egy farmhoz képest még ez is hangosabb. Otthon kelhettem tehénmúúzásra, itt meg tütűűűre. Nem baj, biztosan megszokom majd…
Mivel nem volt jobb dolgom, elhatároztam, hogy felhívom anyáékat. Tudom, hogy megtiltották, de hátha felveszik…
Nos, nem vették. Csak az üzenetrögzítő válaszolt…
Sírva ültem le a földre, hiszen már hiányoztak a szüleim. Hogy bírom ki egy évig? Vagyis, már csak 364 nap! Az már nem egy év!
Sovány vigasz… mivel nem tudtam mit csinálni, kipakoltam bőröndömből, és berendezkedtem a szobámba. Ez után arra jöttem rá, hogy borzasztóan éhes vagyok. Gyorsan felöltöztem, és kiléptem a koliból. Mivel még senki nem rendezkedett be, csak én, csendben sétáltam végig a folyosón. Az utcára lépve (nagy szerencsémre) egyből megpillantottam egy gyorsbüfét. Vettem magamnak egy gyros tálat, amit ott meg is ettem, aztán elmentem a suliba az órarendemért.
- Gondolom, David felvázolta magának a szituációt. – mondta Mrs. Hill, az igazgató.
- Teljesen.  – morogtam, mire az igazgató visszafordított magához, és egy szomorú mosolyt villantott rám.
- Tudom, hogy nehéz ez neked, hisz annyira ijesztő ez a szituáció… de ha szeretnél egy kis önbizalmat meríteni, akkor beszélj Sheilah Martinsszal. Ő is ember, most itt végzős biológia-kémia szakon. Túlélte, és bizonyára adhat neked tanácsokat.
- Köszönöm. – mondtam, és visszamentem a koliba. A szobámba érve elővettem Cat Patrick Forgotten című könyvét, és olvasni kezdtem. Amikor London a vörös hajáról beszélt, én is ösztönösen végigsimítottam a hajtincseimen. Már jó ötven oldalt elolvastam, amikor kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam, és egy nálam magasabb, kreol bőrű, világosbarna szemű és fekete hajú lányt láttam meg magammal szemben.
- Szia, te vagy Cassie Collins, igaz? – kérdezte kimérten. Az a magabiztosság! Csodálom őt.
- Szia, igen… - motyogtam.
- Én Sheilah Martins vagyok.
- Te vagy Sheilah? Ó, öhm… bejössz? Vagy…
- Igen, be. – válaszolt komolyan, majd besétált a szobámba, és leült az íróasztalom előtti székre. – Nos, bizonyára félsz a rád háruló feladattól, és hogy meg fogsz halni.
Bólintottam.
- Csak annyi a lényeg, hogy jól rejtőzködj. Megfigyeltem, hogy az aktuális első őrzők hajszálai világítanak a sötétben. Ezután nagyon vigyáztam, hogy mindenhol legyen belőle. Gyakran ellátogattam mind az öt iskolába, hogy ott is világítsanak a hajszálaim, fésülködni csak ott fésülködtem, ahol nem volt ablak, így nem láthattak be, este pedig próbáltam minél jobban takarni a hajamat.
- Köszönöm szépen a tanácsot. – mosolyodtam el.
- Igazából ezen kívül mást nem is tudok neked mondani, csak hogy éld túl. – mondta kimérten, aztán felállt, és kisétált az ajtón. Ú, ez a csaj… mától a példaképem! Kimért, egyenes, segítőkész, magabiztos, okos, találékony… én ilyen sosem leszek. Vajon van ennek a lánynak kínos sztorija? Miközben ezen gondolkodtam, unatkoztam, forgolódtam, járkáltam, kiolvastam a könyvet, észre sem vettem, hogy David itt van.
Ó, már megint úgy kell fürdenem, hogy itt ’vár’… Mindegy, gyorsan megfürödtem, aztán visszamentem a szobámba. Ma David különösen idegesnek tűnt, tehát inkább csak csendben befeküdtem mellé, és egyből elaludtam.
Egy kislány valami rosszat csinált az iskolában, ezért az igazgató behívatta az irodájába.
- Ezért büntetés jár. – mondta, felpofozta a lányt, kikötötte, aztán…
Sikítva ültem fel az ágyban, immár második éjszaka.
- Mi lenne, ha egyszer nem ordítanál este? – ült fel David is.
- Én csak… megint azt álmodtam…
- Megint megerőszakoltak valakit? Hát, azt hiszem, a te kulcsodnak ez a mellékhatása a testedre.
- Miért voltál ma annyira ideges? – tettem fel hirtelen a kérdést.
- Miattad – morgott. – Rájöttem, hogy Dimitri keres téged, és kifejlesztett zombi-sereggel fog keresni.
- Ó.
- Ó, bizony! Ezt mondod akkor is, miután kitépik a gerinced?
Nem akartam veszekedni, nem mertem, inkább csak lefeküdtem és megint elaludtam.