8. Fejezet

Nemhogy a hétvége, de még a következő hét is rettentő unalmasan telt. Próbáltam az időt Eltonnal eltölteni, de ő sem ért rá mindig…
A bonyodalom péntek este kezdődött.  Kicsit összehaverkodtam Daviddel, néha még öleléssel is köszönt, főleg az utóbbi napokban, és könnyebb is volt mellette aludni. Ezek után viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy David szinte betöri az ajtót, hangosakat sóhajtozik, és mindenre morog. Miután lezuhanyoztam, megkérdeztem tőle, mi a baj.
- Sheilah szakított velem, az van! – állt fel kiabálva, és úgy, ahogy volt, rágyújtott a szobámban.
- Ez komoly? Tudod, hogy utálom a cigit! – mondtam.
- Szerinted ez egy kicsit is érdekel engem? – vágott vissza durván, én pedig inkább csak kinyitottam az ablakot. Nem is történt semmi más, amíg el nem aludtunk, és nem álmodtam megint…
Ki voltam kötve, és mindenem nagyon fájt. David vigyorogva odajött, és…
Ma nem sikítottam, csak sóhajtozva felültem. De úgy látszik, ez is túl hangos volt.
- Lehetne, hogy egyszer hagysz nekem egy kis szabadidőt? És nem kelsz fel minden áldott éjjel?
Meg sem szólaltam, csak visszafeküdtem.
- Na, ki vele, mit álmodtál.
Megráztam a fejem.
- Mondd már! Vagy talán most te voltál az alany?
Csend. David elvigyorodott.
- Ó, szegényke! És ki csinálta? Elton? Egy ismeretlen pasas? Én? Én voltam? – ismételte meg az utolsó mondatot, látva a riadt arcom, és még jobban vigyorogni kezdett.
- Jaj, de megijedtünk. – magyarázott, aztán durván lefogott, és belenyúlt a bugyimba. Én rettentően megijedtem, és ficánkoltam, de nem engedett el, viszont nem is csinált mást. Már a könnyek hulltak a szememből, mikor a kezei eltűntek rólam. Gyorsan a lehető legmesszebb másztam tőle, háttal neki, hogy ne lássa, hogy zokogok a félelemtől…

~ David szemszöge ~

Nem tudom, mi ütött belém. A Sheilahval való szakítás ennyire megviselt? Nem, erre nem foghatom, ez amúgy is várható volt, csak szimplán egy bunkó vagyok. Senkivel nem szabadna ilyet csinálni, és Cassie még normális is! Most elfordult tőlem, biztosan azt hiszi, nem hallom, hogy sír. Közelebb másztam hozzá, mert muszáj volt, és hátulról átkaroltam. Összerezzent, de nem vette le a kezemet magáról. Talán, mert félt, talán, mert csak én vagyok a védője… de egy fél óra múlva már csak az egyenletes szuszogását hallottam. Elaludt.

~ Cassie szemszöge ~

Reggel, mikor felébredtem, David az íróasztalom előtti széken ült. Pont, mint két hete Sheilah…
- Jó reggelt – köszönt David, - hoztam kávét.
- Tudtommal nem mehetsz sehová 8 előtt.
- Igen, de fél 9 van. És vasárnap. Ha nem tudnád.
- Kösz, tudom. Ahogy azt is, hogy nem szeretem a kávét.
- Fasza…
- David, kérdezhetek valamit? – néztem a fiúra.
- Mondd…
- Lehet védőt cserélni? Mert akkor azt hiszem, én… lecseréllek valaki másra.

~ David szemszöge ~

- Mi van? Nehogy már – léptem a lányhoz, aki megint megijedt tőlem. – Miért?
- Mert én, azt hiszem… félek tőled. – motyogta a földet nézve. Hogy mi? Fél? Ebben a pillanatban szörnyű bűntudatot éreztem. A saját önzőségem miatt fél tőlem valaki! De nem csak ez érdekelt: az említett önzőségem miatt, nem akartam, hogy kirúgjanak, mivel az balhékkal járna. Mellesleg, én vagyok a legjobb.
- Ne, Cassie! Bevallom, egy bunkó voltam tegnap, de hidd el, az egyáltalán nem volt komoly, én nem akartam…
- Nem volt komoly?! Nekem az volt! – kiabált a lány. Most hallottam először kiabálni. És miközben kimondta ezeket a szavakat, könnycseppek folytak le az arcán.
- Ne haragudj rám. Nem szeretnélek itt hagyni, nem akarom, hogy kínos ismerkedésbe kezdj megint valakivel… én tudok a legjobban vigyázni rád.
- Mint mikor elmentél Sheilahhoz? – vágta a fejemhez.
- Hát, ez többé nem fog előfordulni. – itt letérdeltem. – Cassie, itt haljak meg, ha még egyszer ilyet csinálok. Higgy nekem, aranyos lány vagy, sosem bántanálak…
- Én nem akarom ezt. – mondta Cassie határozottan. Ekkor süllyedtem legalulra.
- Könyörgöm…
Úgy látom, ez hatott. Cassie felvonta a szemöldökét, és egy aprót bólintott.
- Maradhatok? – csillant fel a szemem, mire megint bólintott egy kicsit. – Ez az! – ujjongtam, és átöleltem, mire sikított egyet. Gyorsan elengedtem, és szétnéztem.
- Mi az? Mit láttál? – kérdeztem, de ő csak kicsit elpirult. Mit látott? Ja, hogy engem… jókor esik le. De kérdezni akartam tőle valami fontosat.

~ Cassie szemszöge ~

- Kérdezhetek valamit? – nézett rám David.
- Már megvolt. De megengedem, hogy még egyet kérdezz.
- Nem jössz el hozzánk?
Lefagytam. Nagyon rettegtem. El akartam rohanni, de mégis maradtam.
- A húgomnak, Naominak szeretnélek bemutatni… - halkult el a hangja. Van húga? Nem is tudtam!
- Rendben. – mondtam vékony hangon, és amíg ő ujjongott, felöltöztem.

Egy jó negyedórás utazás után Daviddel eljutottunk nem túl nagy, mégis szép házba. Beérve egy szőke kislány fogadott minket, aki úgy 5 éves lehetett.

- Bátyó! – ugrott David nyakába, aki mosolyogva felemelte, és megpörgette a levegőben. Nos, talán nem is olyan rossz ember, mint amilyennek mutatja magát…

- Bátyó, hol van Sziszi?

- Sziszi nem jön többet, aranyom, de itt van Cassie – mutatott rám.

- Szia, Naomi, David már sokat mesélt rólad. – mosolyogtam. Jó, igazából semmit nem mesélt még róla, de ezt szokták mondani, nem?

- Sziszit akarom! Davi, ne váltogass ilyen gyakran barátnőt! Davi, Sziszit, ne Keszit!

Kicsit zavarba jöttem. Ez a kislány aztán lényegre törő…

- Nem vagyok a barátnője – mosolyogtam Naomira. – Csak… ismerkedni jöttem.

- Vagy bántani! – jelentette ki Naomi.

- Öhm… menjünk a játszótérre. – Ajánlotta David.

- Oké! Ő is jön? – nézett rám furcsán.

- Igen. – válaszolta David. – Nyugi, ő nem bánt. Ártalmatlanabb, mint hinnéd. – nézett rám, és elmosolyodott.

A játszótéren Naomi felugrott egy hintára, és rám nézett.

- Sziszi mindig meglökött! Te is lökj meg! 

A kislány háta mögé léptem, és elkezdtem a hintáját lökni.

- Magasabbra! Magasabbra! – nevetett. Eszembe jutott egy kiskori emlék. Körülbelül annyi idős lehettem, mint Naomi most.

„- Az égbe, apu! Magasra! – kiabáltam nevetve apunak egy játszótéren. Aztán még egy emlék, 2 évvel ez előttről. És rájöttem, anyáék miért hagytak itt. 2 éve öltönyös férfiak jöttek be hozzánk, és csak a ’jobb élet’, ’őrző’, ’egy év’ szavakat értettem.” Most már összeállt a fejemben a kép: a szüleim eladtak egy évre… 

- Hé, mi a baj? – kérdezte David hazafelé. – Már órák óta ilyen vagy.

- Most jöttem rá, hogy anyáék mit is tettek. – néztem magam elé.

- Gyere ide – karolt át David, és én biztosan úgy néztem ki ekkor, mint egy paradicsom. Teljes zavarban értem be a koliba, ahol egyből berontottam a fürdőszobába, és legalább egy órán keresztül zuhanyoztam. Miért jöttem ennyire zavarba egy érintéstől? Pedig nekem nem is tetszik David…

Gyorsan megtörölköztem, és felvettem a melegítő-rövidnadrágomat egy bő pólóval, aztán befeküdtem David mellé az ágyba. Ő szorosan átkarolt engem, talán kicsit szorosabban, mint szokott, és valamiért így még nyugodtabban aludtam el.

~ David szemszöge ~

Cassie már aludt, de én a melegtől nem tudtam. Halkan felálltam, és kinéztem az ablakon. Nem járőrözött kint semmi zombi-féleség. Visszafeküdtem a lány mellé az ágyba, és végignéztem rajta, először. Eddig annyira el voltam foglalva Sheilah és a közöttem folytatódó egyre bonyolultabb és nehezebb dologgal, hogy nem néztem végig a többi lényeges dolgon. Cassie vörös haja a háta közepéig leért. Imádom azt a vörös haját, olyan szép. Vagyis… jó, inkább nézzük tovább. A melegben a fél lába kint volt a takaró alól, és a rövidnadrágja annyira felcsúszott, hogy kilátszódott a fél feneke. Nyelnem kellett egyet, aztán figyelmeztetni magam, hogy levegőt kellene vennem. Megnéztem a formás lábait is, és úgy gondoltam, nem volt még elég. Mintegy végszóra, Cassie a hátára fordult, és így előröl is végignézhettem.  A lábai innen is kikészítettek, a pólója kicsit felcsúszott, így láthattam a lapos hasát is. A mellei pólón keresztül gyönyörűnek tűntek. És az arca… varázslatos. Ahogy nyugodtan aludt, és kicsit szétnyitotta a száját… nem bírtam magammal. Lassan a lányhoz hajoltam, és adtam egy puszit a szájára. Mocorgott egy kicsit, és felült.

- Rossz álom? – kérdeztem, kissé zavarban.

- Aha. – bólintott félig álmosan.

- El szeretnéd mesélni?

- Hát öhm… egy kislány volt, és aztán valahogy a végén arra keltem, hogy megcsókolsz… vagy valami ilyesmi. – motyogta. Basszus! Feltűnt neki!

- És jó volt?  - kérdeztem vigyorogva.

~ Cassie szemszöge ~

Most vajon elpirultam? Nem tudom. 

- Öhm… hát… - néztem az ágyat. – Kis idő volt, szóval nem igazán tudom…

- Kipróbálod? – kérdezte David, de a végén elcsuklott a hangja. De én nem akartam kipróbálni, mert féltem. Igazság szerint egyszer csókolóztam, még 13 évesen, egy osztálytársammal üvegezés közben. Aztán rávágta, hogy béna vagyok. Szóval megráztam a fejem, és gyorsan visszafeküdtem, háttal Davidnek. Ő hirtelen átkarolt, és adott egy puszit az arcomra.

- Jó volt? – suttogta, engem pedig kirázott a hideg.

- Ühüm. – motyogtam, és elaludtam.