Legalább 10 fokkal melegebb volt, mint lenni
szokott, de ennek mindenki nagyon örült. David halvány mosollyal nyugtázta az
eseményeket, miközben az iskola felé sétáltunk.
- Most nem akarsz póló nélkül, pulcsiban jönni, mint múltkor? – kérdeztem.
- Nem. Akkor elutasítottak. Mellesleg, azt akarom, hogy csak te lásd a csodás
testem. – vigyorodott el.
- Király! – vigyorogtam én is, és egy puszit nyomtam a szájára. A suliba érve
azon kaptam magam, hogy még jobban örülök, mert spanyol helyett összevonták az
órát a duplarajzzal, így triplarajzzal kezdtünk, ugyanis Juanita néni valami
vizsgálaton volt. De jó, hogy ennyit hiányzik az a nő… Az órán azt kellett
rajzolnunk, ami a véleményünk most az életről.
Két részből tettem össze a rajzot, az egyik oldalát jobban kirajzoltam, mint a
másikat, így nem tetszettek egymás mellett. Nem tudtam, mit csináljak, de
hirtelen megvilágosodtam. Kettévágom! A csodálatos ötlettel felvillanyozódva
viszont rájöttem, hogy nincsen ollóm. Na, akkor most mégis mit csináljak, ha
nincsen ollóm?! Nekem kell egy olló!
- Elton, - fordultam hátra, - van ollód?
- Ceruzám van. – vigyorodott el perverzen. Köszi, sejtettem…
- Kat, van egy ollód? – fordultam a barátnőm felé.
- Ö, nekem nincs, de Bennek van, kérek tőle – mosolygott, én pedig megörültem,
hogy végre lesz ollóm. Két másodperc múlva már repült is felém az említett
tárgy, amit sikeresen elkaptam anélkül, hogy bárki megsebesült volna. Ez után
precíz pontossággal kettévágtam a rajzomat.
El kellett magyarázni a képeket a tanárnak.
Először nekem kellett kimenni, és kicsit zavarban elkezdtem a képekről beszélni.
- Az első kép a harcot ábrázolja, amiben muszáj részt vennem immár két hónapja,
- kezdtem mesélni – a második pedig… - úgy folytattam, hogy az arcom teljesen
vörös volt. – Hogy… van egy hely, ahol megnyugodhatok, és ahol vigyáznak rám.
Szerencsére senki nem úúú-zott, szóval viszonylag olyan fejjel mentem vissza,
ami csak kicsit akar felrobbanni. Ben képén elnevettük magunkat. Egy óriás
tanár volt, aki ordított, és lenézett a törpe Benre.
- Ez a kép a matematikaórát mutatja, amitől a világon a legjobban félek –
vigyorgott, és leült a helyére. A többiek rajza nem igazán érdekelt, csak a
Katé és az Eltoné. Először Katniss ment ki a rajzával, amin szintén egy tanár
volt, aki ordított. Felismertem, az irodalomtanár… mögötte a táblán 4 költő
neve. El akarta kapni a rajzon Kat karját, de Ben kihúzta az ajtón, még időben.
- A kép azt mutatja, hogy az irodalomtanár megpróbál engem egyszerre 4 költő
életrajzával megismertetni. – itt megborzongott. – De Ben megment.
Katniss után még voltak ketten, aztán jött Elton. A rajza egy szőke fiút
ábrázolt, akinek a lábát sötét indák fogták körül, de nem ez volt a legnagyobb
baja. A feje közepén szét volt választva, és két arca volt. Az egyik ordított
egy osztállyal, a másik pedig egy lányra mosolygott.
- A képem azt mutatja, hogy az egyik felem mindenkit gyűlöl, a másik felem
pedig megnyugvást talál egy lánynál. – mondta, és leült a helyére. Két kérdés
merült fel bennem.
1: Az indákról miért nem beszélt?
2: Ki az a lány?
Óra után Eltonhoz mentem, hogy mondja el, de csak az indákról beszélt.
- Azt jelzi, hogy… nem tudok szabadulni. – mondta, de úgy éreztem, ez csak
félig igaz. A lánnyal kapcsolatban viszont elfelejtettem faggatni. A következő
két óra után való ebédszünetben ezt is megkérdeztem Eltontól.
- Hé – kezdtem, miközben egy sült krumplit tettem a számba, - ki volt a lány a
képen?
- Senki. – vágta rá.
- Na, mondd már el!
- Senki! – válaszolta kicsit erélyesebben. Na, itt kellett volna abbahagynom.
De, én hülye, nem tettem.
- Kérlek, nem mondom el a lánynak!
- NEM ÉRTED MEG, HOGY SENKI?! – mennydörögte, mire ösztönösen összehúztam
magam. Az ebédlőben mindenki felénk nézett, de én csak komolyan fogtam magam,
összecsuktam a dobozos kajámat, és elindultam a koliba. Örültem, hogy nincs
több óránk. Az idegességtől és a megalázottság érzésétől könnyek kezdtek folyni
a szememből, és meglepetten tapasztaltam, hogy odakint esik. Átszaladtam a
koliba (már amennyire egy ilyen magassarkúban lehet), és felmentem a szobámba.
David már ott várt.
- Mi a baj, kincsem? – kérdezte, mikor meglátta a könnyeket az arcomon.
- Semmi – töröltem le őket gyorsan, - csak Elton ordított velem az egész
ebédlőnyi sereg előtt.
- Elton egy köcsög. – jelentette ki David.
- Nem az! Ő a barátom! – válaszoltam megint sírva.
- Jól van, akkor nem az. Tudom, mi vidít majd fel. – mosolyodott el, és elém
rakott egy nagy tál gabonapelyhet.
- Király vagy – magyaráztam két másodperccel később tele szájjal. Közben az eső
is elállt, David pedig úgy nézett rám, mint egy gyilkosra.
- Mi van? – kérdeztem, miután lenyeltem a gabonapelyhet.
- Francba… - motyogta.
- Mi van?! – emeltem fel a hangom.
- Megnőtt az erőd.
- A mim? Még mindig nem tudok arrébb tolni egy szekrényt sem!
- Nem olyan erő. Szerinted miért sütött reggel a nap? Mert jó kedved volt.
Miért esett? Mert sírtál. És miért van megint jobb idő? Mert a kedved is jobb.
- Óóóóó. – esett le. – És?
- ÉS?! Ezt csak az első őrzők csinálják!
- Franc… - motyogtam.
- Pontosan. Figyelj rám, oké? Bármilyen kedved van, próbálj mindig közömbösnek
tűnni, hogy ne tudják, tőled függ az időjárás, rendben?
- Oké. – bólogattam, és idegességemben azt sem tudtam, mit csináljak. Erre
elborult az ég.
- Nyugi, jó? - simogatta David az
arcomat. – Nem lesz baj. Csábításból jelesezzünk, oké?
- Rendi – vágtam rá, és nekiálltunk játszani. A tájfutásnál jártunk, és
egyszerűen mindig eltévedtünk. De sikerült 500 akcióponttal átlépni a következő
epiódba. Jó, tudom, 500 akciópont… de, na, gyűjtögető vagyok. Meg… imádok
venni.
- Akarok egy őzikét. – jelentettem ki, mivel Lysander volt a párunk, és őzikét
láttunk.
- Nem kapsz őzikét, bocsi – nevetett David.
- Naa, csak egy picike őzikét!
- Tudod, hogy az nem háziállat.
- Na, jó, tudom… - szomorodtam el, mire David magához ölelt.
- Épp elég neked magadra is vigyázni – puszilt a hajamba, mire kirázott a
hideg.
- Igaz – mondtam rekedten. David erre felkapta a fejét, és hamarosan már egy
nagy csókcsatában kerültek le rólunk a ruhák. Nos, úgy látom, a fiút felizgatja
a rekedt hang. Visszagondoltam rá, hányszor voltam már rekedt előtte, és
elpirultam. Már akkor, amikor féltem tőle… De ezek a gondolatok gyorsan el is
tűntek egy tökéletes szeretkezés után.
- Nem tudok betelni veled – vigyorgott David.
- Nem is kell – öleltem át, és csak azt vettem észre, hogy korog a gyomrom.
- Éhes vagyok. Gyrost szeretnék. – mondtam a fiúnak.
- Hozok neked. – válaszolta David, és negyedórával később már a szobámban ettem
a finomságot.
- Esküszöm…hogy…te…vagy…a…világon…a…legjobb…pasi… - magyaráztam, újabb és újabb
falatokat nyomva a számba.
- Tudom. – jelentette ki David, mire hozzávágtam egy gyros-darabot, amit
ügyesen a szájával kapott el, és egyből megette.
- Te, asszony – folytatta, - annyit eszel, mint egész New York… hogy a jó
istenben nem hízol el?!
- Nem tudom – vigyorogtam.
- És mennyit fogsz enni, ha terhes leszel?
Erre abbahagytam az evést. Gyerek. Még eszembe sem jutott. Milyen lesz
kihordani őt? Tudni, hogy a szívem alatt van egy baba? Vajon Davidtől lesz?
Hülyeség, biztosan Davidtől lesz. Ki mástól lenne? Vajon olyan szép, és rendes
lesz, mint Naomi? Vörös lesz a haja? FEL LESZEK ÉN KÉSZÜLVE A GYEREKNEVELÉSRE?!
- Adj egy cigit – mondtam idegességemben Davidnek.
- De…te nem is cigizel.
- Nem baj, adj egy szálat.
- Nem lehet.
- Má’ mé’ nem?
- Mert már nem cigizek.
- Nem? Mióta? – fel sem tűnt.
- Amióta tudom, hogy te nem szereted.
- De cukiiii – ugrottam rá a barátomra, aki jutalmul megcsókolt.
- Miért vagy ilyen ideges? – kérdezte.
- Attól félek, hogy nem tudok majd felnevelni egy gyereket. Mert olyan
analfabéta vagyok, meg minden…
- Figyelj ide – kezdte David, - ezen még nem kell gondolkodnod. Még van
legalább 6 éved ezt eltervezni. De ha akkor is félnél, én ott leszek neked.
De édes! Elmosolyodtam. Már nem tervezi, hogy elhagy, velem szeretne családot
alapítani! Ez az! Még beszéltünk a gyereknevelésről, és az is szóba jött, hogy
hogyan fogom bemutatni őt a családomnak. Mert ők nyár végén visszajönnek.
- Nem nyár végén. – javított ki David.
- Hanem?! – megijedtem. Később? 3 év múlva? Soha?
- A ballagásodon már itt lesznek.
- Komolyan?! – örültem meg.
- Igen. A mennyben 2 hónapig megy mindig a zárcsere, addig nincs őrző.
- Váááá! De jóó! – ugrándoztam, és tovább beszéltem a bemutatást David és
anyuék között. Négyőnk közül senki sem tudja, túlélem-e még ezt a 7 hónapot, de
reménykedünk. És, ki tudja, talán ezután normális életet élhetek majd, mint
Sheilah. Ezekkel a gondolatokkal aludtunk el, és örültünk annak, hogy végre
társra találtunk – egymásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése