- Azt hiszed, kellesz bárkinek is?! Sheilahval kellett volna maradnom, bár meghaltál volna! A húgom életét is csak azért mentetted meg, hogy benyald magad, mi?! Kis szaros… Egy éjszakára fogsz kelleni, semmi másra… - vigyorodott el, aztán erőszakkal lecibálta rólam a ruhákat, és…
Mély levegő, csak egy szokásos álom… - gondoltam az ágyon ülve. David tovább aludt, de ezt nem is akartam volna elmesélni neki. Könnycseppek folytak le az arcomon. Vajon tényleg ennyit számítok neki?
Visszafeküdtem, és befészkeltem magam David karjai közé.
- Sheilah… - suttogta félálomban, mire elfogott a csalódottság, és nem tudtam, mit tegyek. Éppen elhúzódtam volna, mikor folytatta.
- Hagyj… Cassiet szeretem…
Ekkora már mindenféle könny áztatta az arcom, de végül mégis a karjaiban maradjam. Kicsivel később David fürkésző tekintetére ébredtem.
- Fel van duzzadva a szemed. Nem fáj? Vagy… sírtál? – nézte az arcomat.
- Nem, semmi – motyogtam, és gyorsan felöltöztem.
A fürdőszobai tevékenységeimet egyre lassabban és lassabban csináltam, hogy húzzam az időt, és ne kelljen annyit Daviddel beszélnem. Fogmosás egyszer…kétszer…hatszor. A végén azért jöttem ki, mert a fiú érdeklődött, hogy biztos jól vagyok-e.
- Na, mondd már, mi a baj? – kérdezgetett David, miközben az osztályterem felé igyekeztem.
- Semmi…
- Kérlek…
Már csak öt perc volt csengetésig, szóval sóhajtottam, és a szememet lesütve megszólaltam.
- Csak… nem hiszem, hogy… tényleg szeretnél. Vagyis… hogy az előző hét előtt szerettél volna.
Csengő. A helyemre ültem, és addig néztem David meglepődött arcát, amíg a matektanár be nem csukta az ajtót.
- Na, gyerekek! Ma másodfokú differenciálegyenleteket gyakorlunk…
A hang eltompítottan hallatszódott, mintha csak távolról figyelném az órát. Folyamatosan David meglepődött arca jelent meg előttem, ha lehunytam a szemem. Nem is figyeltem, csak meredtem magam elé, míg nem kaptam egy levelet.
„Mi a baj, Vöri?”
„Semmi, Elton. Miért hiszi azt mindenki, hogy valami bajom van?!”
„Ezt te sem gondoltad komolyan.”
„Haha… jó, talán van valami bajom.”
„Elmondod?”
„Úgy érzem, mintha David nem szeretne annyira, mint én őt.”
„Ha így is lenne… én mindig itt leszek neked. :)”
Elmosolyodtam. Igen, Eltonra mindig számíthatok. Ezután egy fokkal jobban figyeltem, de mivel nem a kedvencem a matek, inkább csak bambultam. Következő óra dupla színjátszás volt, amin a díszleteket csináltuk. Illetve, Olivia és Nick kivételével, mert ők többet smároltak, mint dolgoztak. Jó, persze, megértem, elvégre nem tudnak annyit találkozni… De akkor is tanóra van…
A következő két óránk elmaradt, mert Juanita néni elutazott, mivel az unokahúga most szül, és ez annyira hirtelen történt, hogy nem volt idő helyettesítő tanárt keresni. Úgy döntöttem, a maradék időt Eltonnal, Bennel és Katnissel töltöm. Egyikük sem lelkesedett az ötletért, de mikor megkértem Eltont, hogy legyen normális, az hatott. A végére már nagyon is jól szórakoztunk.
- Na, szóval. Az előző sulimban – mesélte Ben – volt egy angoltanárunk. Hát… képzeljetek el egy gömbhalat tüskék nélkül, kaméleonszemmel, és kb. 50 szál hajjal, ami az égnek áll. Egyszer azt mondja: hát, én nem is értem, miért vagyok itt… Erre én: na, ezt én se…
Nevetés töltötte be a parkot, ahol a hambinkat fogyasztottuk.
- Ez jó – vigyorogtam. – Nekem egy 40 éves osztálytársam volt, aki a 30 éves tanárnőt mindig néninek szólította. Év végén kiderült, hogy poénból, ők ugyanis házasok voltak 5 éve.
- Ez nem vicces. – világosított fel Elton.
- Akkor mondj jobbat – vágtam rá.
- Rendben. Mikor hatodikos voltam, éhes voltam nyelvtan órán. Ezt beszéltem a nyelvtantanárral: „Ehetek?”, „Nem.”, „Haljak meg?!”
Katnissék nevettek, de én összeszorítottam a szám, és mikor úgy gondoltam, nem fogom elnevetni magam, megszólaltam.
- Ez sem volt vicces.
- Mert nincs humorod – vonta fel a szemöldökét Elton.
- Elmész te a…
- Én mesélek! – dobódott fel hirtelen Kat. – Öhm…nálunk volt egy dagi titkárnő. NAGYON dagi. Jött le az ebédlőbe, mi pont ettünk az osztálytársaimmal. Bejön, azt mondja: jó étvágyat. Erre egy osztálytársam: köszönjük, gurulj tovább.
Megint nevettünk. Annyira jól éreztem magam, hogy csak akkor jöttem rá, hogy 3 óra, amikor David felhívott.
- Szia, kicsim, merre vagy? – szólt a telefonba.
- Öhm… a parkban Eltonnal, Katnissel és Bennel.
- Ó. Figyelj csak… nem jössz haza?
- De, sietek.
- Jól van, puszi.
- Szia, szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Mennem kell. – mondtam a többieknek, mikor leraktam a telefont.
- Ne mááár, muszáááj? – nyafogott Katniss.
- Igen, David hívott.
- Igen, David hívott – utánozta a hangomat nyávogva Elton, mire felhúztam a szemöldököm. Nem értettem, mi baja van.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem.
- Mert nem szereted. – vigyorodott el, és átkarolt.
- Igenis szeretem Davidet! – fakadtam ki.
- Nem azt, te bolond. Azt nem szereted, ha nyávogok. Mindig csak David, David, David… - és már megint nyávogott.
- Fejezd már be! – szóltam rá újból. Ezúttal szerencsére nem kezdte újra. Kissé elcsendesedtünk ettől, miközben visszaindultunk a koliba (persze nevettünk, csak nem olyan hangosan), mivel ők nem akartak maradni nélkülem. Az aulában már várt David. A többiek elköszöntek tőlem, én pedig a barátomhoz mentem, kicsit zavarban, hisz még emlékeztem a reggeli „incidensünkre”.
- Szia – búgta David, és megcsókolt.
- Szia – válaszoltam zavarban, és hagytam, hogy a fiú felvezessen a szobánkig. Ott viszont egy fekete kendőt kötött a szememre.
- Mi van? – kérdeztem félve.
- Meglepetés lesz. – suttogta, én pedig bólintottam.
- De miért nem mondod el? – torpantam meg az ajtó előtt.
- Öhm… miért mondanám el? Mondom meglepetés.
- Majd meglepődök. – ajánlottam.
- Két másodperc múlva bent vagyunk, azt miért nem tudod megvárni? – kérdezte David.
- Hm, igaz. Menjünk. – vágtam rá.
Bementünk az ajtón, és egyhelyben álltam, amíg David becsukta az magunk mögött.
- Tádá – suttogott újból, miközben levette a kendőt a szememről. A meglepetéstől könnyek gyűltek a szemembe. A padlón rózsaszirmok hevertek, égő gyertyák körül, amik egy szívet alkottak. Előttük volt egy kétemeletes csokis torta, ami tetején egy marcipán kislány és kisfiú fogta egymás kezét.
- Ez… csodálatos! – mondtam a fiúnak meghatódva, és meg akartam csókolni, de ő hirtelen lehajolt. Nem értettem, és kicsit mérges is lettem, de hirtelen megláttam, ez miért történt. A viasz nagyon elolvadt, és a láng majdnem a szőnyeget súrolta. És akkor következett a két-másodperc-alatt-fújj-el-harminc-gyertyát-hadművelet, amiben én is segítettem. Felszedtünk mindent a földről, és öt perc múlva már a tortát majszolva ültünk az ágyon.
- Tartozom egy vallomással. – mondta David.
A fürdőszobai tevékenységeimet egyre lassabban és lassabban csináltam, hogy húzzam az időt, és ne kelljen annyit Daviddel beszélnem. Fogmosás egyszer…kétszer…hatszor. A végén azért jöttem ki, mert a fiú érdeklődött, hogy biztos jól vagyok-e.
- Na, mondd már, mi a baj? – kérdezgetett David, miközben az osztályterem felé igyekeztem.
- Semmi…
- Kérlek…
Már csak öt perc volt csengetésig, szóval sóhajtottam, és a szememet lesütve megszólaltam.
- Csak… nem hiszem, hogy… tényleg szeretnél. Vagyis… hogy az előző hét előtt szerettél volna.
Csengő. A helyemre ültem, és addig néztem David meglepődött arcát, amíg a matektanár be nem csukta az ajtót.
- Na, gyerekek! Ma másodfokú differenciálegyenleteket gyakorlunk…
A hang eltompítottan hallatszódott, mintha csak távolról figyelném az órát. Folyamatosan David meglepődött arca jelent meg előttem, ha lehunytam a szemem. Nem is figyeltem, csak meredtem magam elé, míg nem kaptam egy levelet.
„Mi a baj, Vöri?”
„Semmi, Elton. Miért hiszi azt mindenki, hogy valami bajom van?!”
„Ezt te sem gondoltad komolyan.”
„Haha… jó, talán van valami bajom.”
„Elmondod?”
„Úgy érzem, mintha David nem szeretne annyira, mint én őt.”
„Ha így is lenne… én mindig itt leszek neked. :)”
Elmosolyodtam. Igen, Eltonra mindig számíthatok. Ezután egy fokkal jobban figyeltem, de mivel nem a kedvencem a matek, inkább csak bambultam. Következő óra dupla színjátszás volt, amin a díszleteket csináltuk. Illetve, Olivia és Nick kivételével, mert ők többet smároltak, mint dolgoztak. Jó, persze, megértem, elvégre nem tudnak annyit találkozni… De akkor is tanóra van…
A következő két óránk elmaradt, mert Juanita néni elutazott, mivel az unokahúga most szül, és ez annyira hirtelen történt, hogy nem volt idő helyettesítő tanárt keresni. Úgy döntöttem, a maradék időt Eltonnal, Bennel és Katnissel töltöm. Egyikük sem lelkesedett az ötletért, de mikor megkértem Eltont, hogy legyen normális, az hatott. A végére már nagyon is jól szórakoztunk.
- Na, szóval. Az előző sulimban – mesélte Ben – volt egy angoltanárunk. Hát… képzeljetek el egy gömbhalat tüskék nélkül, kaméleonszemmel, és kb. 50 szál hajjal, ami az égnek áll. Egyszer azt mondja: hát, én nem is értem, miért vagyok itt… Erre én: na, ezt én se…
Nevetés töltötte be a parkot, ahol a hambinkat fogyasztottuk.
- Ez jó – vigyorogtam. – Nekem egy 40 éves osztálytársam volt, aki a 30 éves tanárnőt mindig néninek szólította. Év végén kiderült, hogy poénból, ők ugyanis házasok voltak 5 éve.
- Ez nem vicces. – világosított fel Elton.
- Akkor mondj jobbat – vágtam rá.
- Rendben. Mikor hatodikos voltam, éhes voltam nyelvtan órán. Ezt beszéltem a nyelvtantanárral: „Ehetek?”, „Nem.”, „Haljak meg?!”
Katnissék nevettek, de én összeszorítottam a szám, és mikor úgy gondoltam, nem fogom elnevetni magam, megszólaltam.
- Ez sem volt vicces.
- Mert nincs humorod – vonta fel a szemöldökét Elton.
- Elmész te a…
- Én mesélek! – dobódott fel hirtelen Kat. – Öhm…nálunk volt egy dagi titkárnő. NAGYON dagi. Jött le az ebédlőbe, mi pont ettünk az osztálytársaimmal. Bejön, azt mondja: jó étvágyat. Erre egy osztálytársam: köszönjük, gurulj tovább.
Megint nevettünk. Annyira jól éreztem magam, hogy csak akkor jöttem rá, hogy 3 óra, amikor David felhívott.
- Szia, kicsim, merre vagy? – szólt a telefonba.
- Öhm… a parkban Eltonnal, Katnissel és Bennel.
- Ó. Figyelj csak… nem jössz haza?
- De, sietek.
- Jól van, puszi.
- Szia, szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Mennem kell. – mondtam a többieknek, mikor leraktam a telefont.
- Ne mááár, muszáááj? – nyafogott Katniss.
- Igen, David hívott.
- Igen, David hívott – utánozta a hangomat nyávogva Elton, mire felhúztam a szemöldököm. Nem értettem, mi baja van.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem.
- Mert nem szereted. – vigyorodott el, és átkarolt.
- Igenis szeretem Davidet! – fakadtam ki.
- Nem azt, te bolond. Azt nem szereted, ha nyávogok. Mindig csak David, David, David… - és már megint nyávogott.
- Fejezd már be! – szóltam rá újból. Ezúttal szerencsére nem kezdte újra. Kissé elcsendesedtünk ettől, miközben visszaindultunk a koliba (persze nevettünk, csak nem olyan hangosan), mivel ők nem akartak maradni nélkülem. Az aulában már várt David. A többiek elköszöntek tőlem, én pedig a barátomhoz mentem, kicsit zavarban, hisz még emlékeztem a reggeli „incidensünkre”.
- Szia – búgta David, és megcsókolt.
- Szia – válaszoltam zavarban, és hagytam, hogy a fiú felvezessen a szobánkig. Ott viszont egy fekete kendőt kötött a szememre.
- Mi van? – kérdeztem félve.
- Meglepetés lesz. – suttogta, én pedig bólintottam.
- De miért nem mondod el? – torpantam meg az ajtó előtt.
- Öhm… miért mondanám el? Mondom meglepetés.
- Majd meglepődök. – ajánlottam.
- Két másodperc múlva bent vagyunk, azt miért nem tudod megvárni? – kérdezte David.
- Hm, igaz. Menjünk. – vágtam rá.
Bementünk az ajtón, és egyhelyben álltam, amíg David becsukta az magunk mögött.
- Tádá – suttogott újból, miközben levette a kendőt a szememről. A meglepetéstől könnyek gyűltek a szemembe. A padlón rózsaszirmok hevertek, égő gyertyák körül, amik egy szívet alkottak. Előttük volt egy kétemeletes csokis torta, ami tetején egy marcipán kislány és kisfiú fogta egymás kezét.
- Ez… csodálatos! – mondtam a fiúnak meghatódva, és meg akartam csókolni, de ő hirtelen lehajolt. Nem értettem, és kicsit mérges is lettem, de hirtelen megláttam, ez miért történt. A viasz nagyon elolvadt, és a láng majdnem a szőnyeget súrolta. És akkor következett a két-másodperc-alatt-fújj-el-harminc-gyertyát-hadművelet, amiben én is segítettem. Felszedtünk mindent a földről, és öt perc múlva már a tortát majszolva ültünk az ágyon.
- Tartozom egy vallomással. – mondta David.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése